Anne Brightmore

| Anne Brightmore | 21 | brittany murphy| bosszúálló |

Ne akkor szedjél fel, amikor már padlón vagyok, akkor kapjál el, amikor éppen lefelé zuhanok!

adatok

Név: Anne Brightmore
Szül. hely és idő: United States of America, Alabama, Montgomery - 1991. 12. 02
Csoport: Bosszúálló
Különleges képesség(ek): egyáltalán nem tartom a képességemet szuper erőnek. csak hátrányom származott eddig belőle. a hangok végigkísértik az életemet, mindenhol ott vannak. sosem szűnnek meg, kísértenek. ha többször járok egyes helyeken, akkor előbújik a "képességem". vagyis hallom a hangokat, a beszélgetéseket, a halkan elmotyogott félmondatokat. nem, nem éles hallásom van, nem is használok hallókészüléket. a múlt hangjait hallom, azokat amiket kimondtak hangosak.
P.b.: Brittany Murphy

Jellemzés

Külső jellemvonások: Csapzott sötét szőke hajkorona, ami elég hosszú ahhoz, hogy útban legyen. Barna szem, nyúlánk lesoványodott test és arc. Számtalan sebhely, be nem gyógyult vágások, sok heg. Lerágott körmök, a vékony testen lötyögő ruhák, amik félelmetesen absztrakt képet festenek. A homlokom bal részét egy csúnya seb csúfítja. A bánatos mosoly az egészet arcomat beárnyékolja. A boldogság hiánya az, ami elrondítja az egész lényemet. A fájdalom, ami összeroppant. Sosem lehetek boldog, ezért nem törődök magammal. A törékeny test, amit elfújna a szél az első adandó alkalommal. Ezek alkotnak engem, de csak külsőleg. Látszólag egy megkeseredett lélek vagyok. Nem vagyok skizofrén, csak szeretném azt hinni, hogy nem én vagyok az, akit a tükörben látok. Nem az a megnyomorodott ember. Mert én le akarom tagadni, vagy változtatni magamon. Nem is tudom, hol kezdhetném. A beesett az arcomon vagy a ronda sebeimen? Ugyan, mi értelme lenne a változtatásokon?


Belső jellemvonások: Kis koromban senki nem tudta, mi bajom. Miért panaszkodok a hangokra, akik mindig hozzám beszéltek. A családom rendellenesnek tartott, nem fogadtak el. Emiatt magamnak valónak nevelt az élet. Az állandó gyógyszerszedések következményébe állandóan a kórházban tengődtem, így barátaim sosem lettek. Kiismerhetetlen lettem mindenki számára, és a családom őrültnek is tartott. A szeretet végig hiányzott a környezetemből, sosem kaptam. Ezért próbálkoztam többször az öngyilkossággal. A csuklóimon számtalan heg árulkodik róla. Egy zabolázatlan lány lettem, akinek senki sem parancsolhatott. Összezavarodott, megtört lettem. Egy törékeny lány, aki harcol az egész világgal. Egy lány, akit senki sem ért meg. Nem szerethető, rendellenes. Én nem vagyok más, csak egy szenny a világnak. Egy fölösleg. Mégis valakinek kellek, azoknak sem én. Hanem az "erőm", ami segít a rossz emberek lebuktatásában. A szüleim, a tanáraim, az orvosaim mind elfordultak tőlem. Nekik nem kellek, csak egy kolonc vagyok a nyakukon. Vagy lehet, hogy csak én szenvedek súlyos önbizalomhiányban? Jó lenne, ha ezt tudnám. De szerintem nekem van igazam, én nem kellek senkinek.

Kérdöív

5 dolog, amit szeret:
xx magány - jó érzés egyedül lenni, átgondolni a dolgokat
xx nyugalom - sosem szerettem a felhajtást
xx bosszúállók - ők mondhatók az egyetlen családomnak
xx zene - a megnyugtató, selymes zene, ami segít elfeledtetni a bajokat
xx könyvek, festmények, fényképek - ezekből merítek erőt a küzdésre, bár nem mintha küzdenék
xx gyógyszerek - segítenek kordában tartani a betegségemet
xx csend - végtelen békesség, melyben megnyugvást kaphatok
xx ismeretlen helyek - akkor nem kisértenek a múlt hangjai
5 dolog, amit nem szeret:
xx Brightmore család - kitagadtak, meggyaláztak, nem törődnek velem
xx magány - engem mindenki magamra hagy, nem számítok senkinek
xx bosszúállók, S.H.I.E.L.D. - csak addig tartanak, míg a képességemnek hasznát veszik
xx azok a helyek, ahol már jártam - előbukkannak a hangok
xx betegség - epilepsziás rohamok törhetnek rám, szerencsére vannak gyógyszerek, melyekkel teljes életet élhetek
xx "képességem" - az életem megkeserítője, egy perc nyugtom sincs miatta
Gyengeségek: kiszolgáltatottság; törékenység; "képesség"; szeretethiány; félelem az ismerettől
Erősségek: múltban elhangzott mondatok meghallása- de ez igazából a képességem, szóval, ez nem nagy dolog; egy idő után már szenvetlenné válás- nem érdekel már úgy a dolgok, mert annyiszor csalódtam

Történet

Az eső kopog az ablakon, már amennyire meg tudom állapítani. Üveges szemmel bámulom a falat. Várok valamire, jó lenne tudni, mire. Céltalan az egész életem, csak várom, mikor nyílik az ajtó. Ha nyílik, akkor nincs mit tenni, menni kell. Egy olyan helyre, ahol már jártam vagy ahol még nem. Ha egy olyan helyre hurcolnak, ahol még nem voltam, akkor ez csak felderítés. Valószínűleg az egy feltételezett titkos találkozóhely lehet. Sosem szeretek kimozdulni a szobámból, ami igazából egy kórterem. Itt is hallom a hangokat, a saját hangomat. Ide ugyanis senki sem teszi be a lábát. Ezt nem azért csinálják mert törődnek velem, hanem mert nem akarják, hogy megőrüljek. Valóban nem őrültem meg? Nem tudom, fogalmam sincs.
Elgondolkodva húzom végig a számtalan heget a csuklómon. Fogalmam sincs, hogy mit tegyek vagy ne tegyek. Szórakozottan öntudatlanul a fejem fölé emelem a kezeimet, és megpördülök párszor a tengelyem körül. Beleharapok a számba, olyan erősen, hogy kiserken a vérem. Nem akarok megszólalni, eddig is kibírtam. Pár éve vagyok itt, pontosan két éve. Eddig egyetlen egy szót, hangot sem ejtettem ki. Ebben a szobában senki sem szólalt meg, így teljes csend van. Bár néha kedvem lenne dúdolni, és hisztérikusan nevetni. De nem merem megtenni, mindig belebetegedtem a hangokba. Nem csoda, hogy utál a környezetem. A szervezet gondoskodás viszont megérint egy kissé. Egy ilyen szobát kaptam, amit előttem senki nem használt. Még csak be sem tette a lábát. Egy kissé ez javít a helyzetemen.
Bizonytalanul a tükörhöz lépek, és megérintem a homlokomon lévő sebhelyet. Még nem gyógyult be, ha egyszer be fog gyógyulni, akkor sem fog nyomtalanul eltűnni. Örök bélyegként fog díszelegni a homlokomon stigmaként. Nem mintha tennék valamit az ellen, hogy szépen eltűnjön. A hegeket sem akarom eltüntetni magamról, ez vagyok én. Nem szeretnék megváltozni. Én így vagyok egész, egész roncs. Belevigyorgok a tükörbe, nem tetszik amit látok. Újra felveszem a közönyös arcomat.
Végighúzom az ujjaimat a falon, amit csempék borítanak. A barázdákba könnyedén belesüppednek az ujjaim. Egyetlen törés sincs benne. Tökéletes falat csináltak, tökéletes kórtermet. Ahol én élem az életemet, ami eléggé szomorú. Tekintettel arra, hogy van nekem családom, akik történetesen kitagadtak. Úgy dobtak el, mintha egy semmi lennék a szemükben, egy falevél. Amit egy egyszerű mozdulattal ki lehet söpörni az udvarra. Csak ők még az udvarból is kisöpörtek engem. Ki tesz ilyet egy gyerekkel? A tulajdon családom tette ki a szűrömet, szörnyű. Ebből látszik, hogy nem érek senkinek semmit. Milyen szerencsének tekinthetem, hogy Fury egyik alkalommal, mikor a kórházban tengődtem, rám találta. Tudom, hogy csak a "hallásom" miatt tartott érdekesnek. Mégis szerencsésnek mondhatom magamat, hogy felkarolt. Bár azonnal ki fog ő is rúgni, amint feleslegessé válok. Az nyugtat meg ideiglenesen, hogy egy darabig talán szükségük lesz rám. Aztán onnantól, hogy szemétté válok, és kidobnak, az utcára kerülök. Kereshetek én magamnak egy új otthont. Mert a családomhoz nem mehetek, ők már nem jelentenek számomra semmit. Szerintem már én sem nekik. Talán nem is baj, ők tagadtak ki. Ők nyilvánítottak ki először őrültnek, mikor nekik kellett volna támaszt nyújtaniuk. Elárultak, szánalomra méltóak a szememben. Viszont jobb nem filózni a bizonytalan jövőmön, szépen kivárom, mi fog belőle kisülni. Ahogyan én gondolom, semmi jó. De a remény haljon meg utoljára, bár az én esetemben, ki tudja...
Belekapaszkodok az ablakpárkányba, és lassú mozdulatokkal felhúzom magamat. Az egyik lábamat lelógatom, míg a másik a térdemig húzom. Kezeim önkéntelen ritmusban mozognak. Hogy ne látsszak teljesen őrültnek, magam köré fonom a karjaimat. Fejemet a falnak támasztom, és nézek kifelé az ablakon. Esik, méghozzá nagyon. Örülök, hogy eddig nem jöttek értem. Nem akarok kint a zuhogó esőben hangokat keresni és megázni. De hát ez sosem volt az én döntésem. Ha hívnak, bizony menni kell. Legyen akármilyen kegyetlen az időjárás. Az üvegajtóra nézek, mintha figyelnének. Valóban figyelnek, egy férfi. Jaj, én ismerem őt. Szomorúan, csalódottan ugrok le az ablakpárkányról. Lassú léptekkel közeledek az ajtó felé. A pasas egy papírt nyom az üvegnek, amin írás van. Összeszorítom a szememet, tudom, mi van rajta. De nem akarom megnézni, bánatosan az ablakra nézek. Az eső még mindig zuhog. Mire visszanézek a férfira, az mintegy bocsánatkérően megvonja a vállát. Ránézek a lapra; Menned kell! Szóval ismételten nincs választási lehetőségem. Elhúzom a számat, de végül felemelem a hüvelykujjamat beleegyezésképpen. Már nyílik is az ajtó, nagy levegőt veszek, bizonytalanul kilépek a saját kis világomból.
- Tudtad, hogy ma leárazás van a plázába?- megütközök. Kezdődik.
- Siess már, így le fogjuk késni a csatlakozást!- ordít valaki.
A kísérő pasi kérdőn néz rám, mire nem válaszolok. Egyenesen a folyosóra bámulok, így próbálom kizárni a hangokat. Azonban ez lehetetlen. Bár lenne valami módszer, amivel ezt meg lehetne szüntetni. Sóhajtva indulok el a végtelen folyosókon cél nélkül.

felhasználó