Alexis Wilkinson

| ALEXIS CALLEIGH WILKINSON | 23 | MICHELLE TRACHTENBERG | ELLENSÉG |

Nincsen gonoszabb ember annál, aki azelőtt jó volt, de egy másik gonosz őt is gonosszá tette.

adatok

Név: Alexis Wilkinson
Szül. hely és idő: Egyesül Államok, New York állam, New York - 1990. október 12.
Csoport: ellenség
Különleges képesség(ek): Illúziókeltés: Képes megváltoztatni saját maga és/vagy környezete megjelenését a külső szemlélő számára, ezenkívül kiváló harcművész és rendkívül magas intelligenciával rendelkezik.
P.b.: Michelle Trachtenberg

Jellemzés

Külső jellemvonások: Nem látsz a szemedtől, hogy mindent a szádba kell rágnom? Hosszú barna hajam van. Látod, ki van engedve! Így vésődjek bele a retinádba, mert sosem fogom össze. Mindig így hordom. Van két kék szemem. Szép kékek. Tudod, amibe akkor szoktál belenézni, ha velem beszélgetsz. Vagy nem szoktál? Az nagy hiba, mert akkor haragudni fogok rád.
Magasabb vagy nálam? Nem meglepő a magam százhatvankettő centijével, de ismered a mondást: kicsi a bors, de erős. Hallod? Erős! Ezt vedd komolyan! Valami problémád akad az alakommal? Helyes, én is úgy gondoltam, hogy nem. Egy deka felesleg nincs rajtam, de nem is állnak ki a bordáim. Csontokkal a kutyák játszanak, nem a pasik. Öltözködésem nem tetszik? Mi van, nem szereted a kihívóbb nőket? Nem szereted? Sajnálom, pedig ez velem jár. Ha engem elviselsz, akkor elviseled a magassarkút, kivágott felsőket és az egyéb nőies ruhákat. R*banc nem vagyok, ezt most szögezzük le! És utálom a pink miniszoknyát, vili?



Belső jellemvonások: Hogyan viselkedem? Milyen vagyok? Mi jellemző rám? Talán a szeszély, a kiszámíthatatlanság és a vadság. De leginkább a kiszámíthatatlanság. Sosem tudhatod, hogy milyen kedvemben kapsz el éppen. Lehet, hogy meg sem szólalsz, de már porig oltalak, de ha jó kedvem van, akkor egész kedves is tudok lenni. Na jó, ezt visszaszívom. Nem vagyok az a tipikus kedves fajta, maximum egyenlő félként kezellek.
Jellemző rám, hogy nem fedem fel idegeneknek egy könnyen, hogy ki is vagyok. Szűkszavú szoktam lenni az ismeretlen alakokkal, persze az, hogy mennyire, attól is függ, hogy az illető milyen képet mutat magáról, szimpatikus-e vagy sem.
Ha egyedül ücsörgök otthon…ja, olyan nem szokott lenni. Általában az áldozataim lakásán szoktam tölteni az éjszakákat, nagy ritkaság, ha este otthon vagyok, persze ez is megesik. Van, aki azt mondja, hogy túl titokzatos vagyok, akadnak, akik félnek tőlem – jogosan – de akadnak olyan személyek is, akik előtt megnyílok és teljesen más vagyok, mert ők már elnyerték a bizalmam és én is az övéket.
Száz szónak is egy a vége, nem vagyok egy tipikus aranyos kislány…

Kérdöív

5 dolog, amit szeret:
~ harc
~ titokzatosság
~ forró éjszakák
~ képessége használata
~ magassarkú
5 dolog, amit nem szeret:
~ tapló parasztok
~ okostojások
~ álszent r*bancok
~ ha megpróbálják kihasználni
~ pink szín
Gyengeségek: Nem igazán vannak gyengéim, talán az, ha a régi énemhez hasonlítanak. Azt nem viselem el.
Erősségek: A képességeim használata is az erősségeim közé tartozik többek között. Nem beszélve arról, hogy nem vagyok egy buta lány alacsony IQ-val. Azt hitted? Rosszul hitted...

Történet

Régen teljesen normális életem volt. Illetve majdnem normális. Éltem a vagyonos csemeték kicsit sem hétköznapi életét. Apám dúsgazdag bíró volt, anyám pedig egy divatcég feje. Akkor még én is normális voltam, sőt mi több, kedves és voltak barátaim, akikkel rengeteg időt együtt töltöttem. A tanulmányi eredményem is kimagasló volt, nem egyszer volt, hogy osztályt ugrottam. Gimiben emiatt okostojásnak gondoltak, de hamar rájöttek, hogy nem vagyok az. Hamar engem is utolért a kamaszok tipikus időszaka, amikor elkanászodnak. Anyáméknak nem igazán tetszett, hogy az éjszakában élek, pasizok, piálok és buliba járok, de ezt csinálta minden gazdag gyerek, úgyhogy nem akartam kimaradni semmiből, maximum a suliból. Erre is volt példa. Semmi sem érdekelt úgy, mint az éjszakai élet. Azt gondolták anyámék, hogy jobb lesz, ha elköltözünk egy másik városba, de ott is ugyanezt csináltam.
Kezdett nagyon elegem lenni anyámék folytonos b*szogatásából, úgyhogy fogtam magam és tizenhét évesen orvosi egyetemre mentem. Végignézve rajtam nem igazán akarták elhinni, hogy háromszor is osztályt léptem, de kicsit utánanézve máris máshogy bántak velem. Ekkor kezdett kialakulni a mostani, titokzatos személyiségem is, ami miatt akadtak, akik féltek tőlem. Nem igazán barátkoztam senkivel és nem is mondtam nekik, hogy semmi okuk nincs félniük tőlem. Kihasználtam, hogy végre nem kezelnek kedves kislánynak. Természetesen itt is hamar megelőztem tudásilag a többieket, de nem léptem osztályt, mert nem akartam itt maradni egy félévnél tovább. Közöltem is anyámékkal, hogy felejtsék el, hogy én abbahagyom az egyetemet, de nem tetszett nekik. Onnan is sokat lógtam, de akkor általában valamilyen harcművészeti tanfolyamra mentem. Gondoltam, később még jól jöhet valamire és legalább tényleg lesz okuk félni tőlem. Nem elég, hogy furának tartanak, félnek tőlem, de én még okot is adok rá! Ez a legszuperebb az egészben.
Egy szép napon, amikor nem lógtam az egyetemről valami furcsa történt az épület egyik szárnyában.
A nap teljesen átlagosnak indult. Beültem órára leghátra, de nem figyeltem, hiszen már rég tudtam, amit a tanár mondott. Jókat is nevettem egyes részeknél, amikor hülyeségeket mondott, de inkább nem szólaltam meg. Nem az én bajom, ha rosszat tanulnak meg.
Végre szünet volt, szokás szerint teremelhagyási rekordot döntöttem. A tanár még ott magyarázott valamit, hogy mi kell következő órára, de természetesen engem ez hidegen hagyott.
Teljes nyugalomban sétáltam át az egyetem másik szárnyába, amikor hirtelen óriási robbanás keletkezett. A lángok magasra szöktek, hirtelen nagyon meleg lett, az emberek pedig csak rohantak kifelé, azt ordibálva, hogy: sugárzás! Makacsságomnak hála én csak tovább meneteltem a robbanás magja felé, hiszen érdekelt, hogy mi okozta. Újabb robbanások keletkeztek, de ezek már nem voltak akkorák, mint a legelső. Egy-két törmelék eltalált, de nem okoztak túl nagy sérülést. A menekülő emberek próbáltak engem is magukkal rángatni, de nem hagytam magam. A füst óriási volt, úgyhogy eltakartam az arcomat, hogy ne legyek rosszul. Jó kis túra volt a törmelékeken keresztül megtalálni, hogy hol történt az első robbanás. Már értettem, hogy miért mondták, hogy sugárzás. Körbenéztem és az egyik laborban találtam magam. Nem pontosan, hogy melyikben lehetek, de sejtettem, hogy rengeteg radioaktív cucc robbant fel, aminek nem kellett volna. Szuper. Néhány ember a földön feküdt, gyorsan megnéztem, hogy életben vannak-e, de más késő volt. Kezdtem rosszul lenni, de mozgást láttam a szoba túloldaláról. Egy férfi volt. Valamit keresett, de ötletem sem volt, hogy mit akarhat itt. Gyanús volt, hogy nem lett egy kicsit sem rosszul.
-Hé, maga! – kiáltottam a férfi felé, de amint észrevett, elrohant. Nem hagytam annyiban a dolgot, úgyhogy utána futottam. Gyorsabb volt nálam, de ahogy kiértünk a romok közül, már nekem is könnyebben ment a futás. Az utcán is követtem még, de egyre rosszabbul éreztem magam. Szédülni kezdtem, a világ forgott körülöttem és nem bírtam két lábon állni. Térdre rogytam és itt teljes kép és hangszakadás. Nem emlékszem, hogy mi történt utána, mert egy kórházban ébredtem. A fejem hasogatott, tele voltam mindenféle csövekkel és azt sem tudtam, hogy hogy kerültem ide. Hallottam, hogy nyílik az ajtó és láttam egy férfit, amint hozzám lép. Felemeltem fejem és rájöttem, hogy ez az ember az, akit a robbanásnál láttam. Kicsit megijedtem, de ennek próbáltam nem jelét mutatni.
-Nyugalom – mosolyodott el a férfi. – Nincs oka félni – nyugtatott meg, majd a kórlapot kezdte lapozni. – A robbanás nem éppen volt túl jó hatással magára Alexis. Különös dolgok történhetnek magával, de aggodalomra semmi ok – mosolyodott el a fickó, majd átnyújtott egy cetlit. – Ha bővebb információ érdekelné, csak hívjon – kacsintott, majd egy pillanat alatt eltűnt a fickó. Szó szerint! Nem ám kisétált az ajtón… Eltűnt!
A cetlit kezdtem olvasgatni: Christian Bowman, a leendő bizalmasa. Nem semmi ez az alak, az biztos. Megfordítottam a papír, aminek a másik oldalán egy telefon szám állt. Jót nevettem az egészen, majd a papirkát az asztalra raktam.
Pár perc múlva egy nővér jött be, aki ellenőrizte a vérnyomásomat meg minden egyebet, majd közölte velem, hogy hazamehetek. Gyorsan összepakoltam, átöltöztem és így is tettem. Felszálltam az első buszra, majd otthon feltéptem az ajtót és felrohantam a szobámba. Anyámék már meg sem lepődtek rajtam, nem is erőltették, hogy beszéljek velük. Kipakoltam a cuccaimat, majd elmentem egy kicsit edzeni, hogy levezessem a feszültségemet. Már szükségem volt rá.
Igaza volt annak a Christian nevű férfinek. Miközben az utcán mentem hirtelen minden megváltozott. Mintha nem is az utcán lettem volna. Az egyetemen találtam magam, a robbanás helyszínén, de valami nagyon furcsa volt. Az emberek csak úgy átmentek rajtam, mintha szellem lennék. Becsuktam a szemem, majd kiürítettem a fejem, s amikor ismét kinyitottam a szemem, megint az utcán találtam magam. Az emberek furcsán néztek rám, mint egy őrültre.
Edzés után hazamentem és megkerestem azt a fecnit, amire Christian felírta a telefonszámát. Előkerestem a mobilom és felhívtam. Kicsit haboztam eleinte, de végül megnyomtam a zöld gombot.
-Áh, Miss Wilkinson! – hallottam a hangján, hogy örül a fejének. Biztos volt benne, hogy fel fogom hívni. – Azt javaslom, találkozzunk a Central Park keleti bejáratánál ma este hétkor.
Szokásomhoz híven tíz perccel előbb érkeztem, de akkor a fickó még nem volt ott. Leültem egy padra a telefonomat nyomogatva, majd amikor az óra pont hetet ütött, megjelent előttem Christian.
-Üdv! – köszöntem hűvösen.
-Üdv? Azért kedvesebb fogadtatásra számítottam – mondta cinikus mosollyal az arcán.
-Nem a társaság miatt jöttem, Mr Boweman… - válaszoltam ugyanolyan hidegen. Felálltam, mert láttam a fickón, hogy menni akar már.
Elmagyarázta, hogy mi történt velem. Illúzió keltés? Hmm… Valóban érdekes. A vártnál kicsit jobb volt a találkozás, hiszen a férfi egész normális volt. Mindent elmondott, azt is, hogy rá számíthatok, hiszen neki is van különleges képessége.
Az éjszakát Christian-nál töltöttem, de nem történt semmi. Tizennyolc éves voltam, nem pedig kurva. Másnap nem mentem haza, mert segített a képességem fejlesztésében. Elmondta, hogy csak azok látják, hogy megváltozik a környezetem, akit bevonok ebbe. Erősen kell arra ez emberre koncentrálnom és ennyi az egész. Nem, mintha elsőre sikerült volna, de egyre jobb lettem benne. Az intelligenciámat is még magasabb lett a megszokottnál. Edzésre még jártam, de már Christian volt az edzőm, nem pedig a régi.
Otthonról leléptem, nem hagytam semmi üzenetet, nem válaszoltam anyámék sms-eire sem, vissza sem hívtam őket, mert valahogy ők érdekeltek a legkevésbé. Christian-nal mindig együtt mozgunk, mert vele biztonságban érzem magam. Ő az egyetlen, aki előtt nem viselem az „álarcomat”.
Ennek már nagyjából négy éve és mondhatni kicsit több is kialakult köztünk, már ha egy-egy forró éjszakát lehet többnek nevezni, mint munkatársi kapcsolat. Szerintem lehet, bár erről azért őt is meg lehet kérdezni…

felhasználó