Anna Swanson
szuperhős
Hozzászólások száma : 6
Birthday : 1993. Sep. 10.
Join date : 2012. Nov. 10.
Age : 31
Tartózkodási hely : NYC
 |  Tárgy: Anna Swanson  Szomb. Nov. 10, 2012 9:21 pm | |
| | Anna Sophia Swanson | 19 | Dianna Agron | szuperhősök | You made a deal, and now it seems you have to offer up, But will it ever be enough? adatok
Név: Anna Sophia Swanson
Szül. hely és idő: USA, Denver – 1993. 09. 10.
Csoport: szuperhősök
Különleges képesség(ek): memória manipuláció - képes törölni adott emlékeket, vagy újakat beültetni a helyükre. (Ehhez az esetek nagy részében szükséges, hogy ismerje a változtatni kívánt emléket; nehezen boldogul még azzal, hogy egy keresett emléket csak úgy ki tudjon halászni magának a delikvensből.)
P.b.: Emma Stone
Jellemzés Külső jellemvonások: Nem vagyok egy égimeszelő, és akár tetszik, akár nem, ezt szokták az emberek először megjegyezni, ha rám néznek. Mondhatnám azt is, hogy egy törpe vagyok, oké, oké, legalább a 155-öt azt elérem. A probléma ezzel csak az, hogy utálom. Mindig fiatalabbnak néznek, mint amennyi vagyok, és olyankor nem vesznek komolyan. Nem bírom, ha nem vesznek komolyan. A magas sarkú cipőket viszont nem csípem annyira, hogy folyamatosan kényelmetlen robogókban rohangáljak. Azokban csak a filmekben lehet végigszaladni két emeletnyi lépcsőn, komolyan, próbáltam. A kényelem fontosabb szerepet játszik abban, hogy mit viselek, mint a magasságom. Ha az alkalom úgy kívánja, vagy találok egy kényelmes telitalpú szandált, akkor minden remekül összejön – olyankor persze, hogy élek a lehetőséggel, hogy jobban kilátsszak a földből; de egyébként ami az öltözködési szokásaimat illeti, jöhet minden, ami egyszerű, de nagyszerű – farmer, tornacipő, dzseki, különösebb törődést nem igénylő ruhácskák. Színek, minták, egyszerűbbek, a cirkuszba még nem tervezek beállni, és jobb szeretem nem a külsőmmel felhívni magamra egy figyelmet. Egy nő lehet elegáns és csinos akkor is, ha nem lóg ki a bugyija a szoknyája hosszának köszönhetően.
Minden más azt hiszem elég nyilvánvaló – a bőröm meglehetősen világos, egy icipicit szeplős, a nap nem túl jó barátja. Szemem zöldeskék, szerintem inkább kék, mások szerint néha zöld, azért én kitartok a kék mellett. Pisze az orrom, szabályosak az ajkaim, és állítólag elragadó a mosolyom, olyan igazi optimista. Nőből vagyok, a hajfestésnek nem tudok ellenállni, most éppen a szőkét szeretem. Alkatra elég vékonyka, olyan gyűszűbe fűzhető lány vagyok, pedig esküszöm, hogy rengeteget eszek, de ha legalább nőni nem akarok már, akkor azért annyira nem bánom, hogy a kilók sem másznak fel rám túl könnyen. Mondjuk ez valószínűleg azért van, mert imádok mozogni. Belső jellemvonások: Jobb, ha tudod rólam, hogy képtelen vagyok nyugton maradni. Több értelemben is. Egyrészt nem szeretek tétlenkedni, lustálkodni, akkor érzem magam igazán elememben, ha van mit csinálnom, terveznem, alkotnom. Éppen azért az agyam sem nagyon szokott pihenni, mindig kattogok valamin. Egy helyben ülni is nehezemre esik, na meg befogni a számat, amit nem mindig egyszerű tolerálni. Mindenről határozott véleményem és elképzelésem van, ha tehetném éjjel-nappal a terveim, céljaim megvalósításán munkálkodnék, de azért aludni én is szoktam. Elég önfejű vagyok, nehéz eltéríteni saját ötleteimtől, és jobb belátásra bírni, akkor sem ha előbb-utóbb én is szembesülök azzal, hogy valami ostobaság, vagy sokkal nehezebb, mint amire számítottam. Nem hat meg mások véleménye, én viszont szeretem a véleményemet megosztani másokkal, akár kérik azt, akár nem. Előfordul az is, hogy olyasmibe ütöm az orromat, ami egyáltalán nem az én dolgom, de képtelen vagyok néha visszafogni magam…mindezt nem mindig a legkedvesebb modorban teszem ráadásul. Nem szívlelem az okoskodó, felszínesen művelt embereket, és előszeretettel gúnyolom ki őket, ahogy azokat is, akik valamilyen egyéb okból kifolyólag nem szimpatikusak, ügyetlenül próbálnak udvarolni, bénáznak az orrom előtt, vagy elkövettek ellenem valamit.
Most biztos azt gondolod borzasztóan idegesítő és utálatos vagyok, mi? Talán van benne egy kis igazság, de azért nem csak ennyi vagyok. Remélem. Nem vagyok mindig a kis ördög, szociális voltam világéletemben – elvégre ha az ember lánya szeret beszélni, nem árt, ha van is kihez beszélnie, nem? Fontos számomra, hogy sose legyek egyedül, hogy legyenek barátaim, hogy legyen valaki, akit az őrületbe kergethetek. Utálok egyedül lenni, és utálom ha nem figyelnek rám. Azt hiszem a szüleim elkényeztettek ezen a fronton, mindig is csüngtek minden szavamon, megszoktam, hogy általában van kire számítanom.
Nem vagyok rossz társaság sem szerintem, ha valami nem köti le annyira a figyelmemet, hogy mással foglalkozni se tudjak – ami ritka, nő lévén egyszerre több dologra is tudok figyelni, khm -, akkor szeretek viccelődni, szeretek kimozdulni, szeretek ismerkedni, és ha nem egy egysejtű szintjén állsz, hanem némi ízlés és értelem is szorult beléd, akkor könnyen el fogunk tudni beszélgetni.
Néha kissé ingerlékeny vagyok és gyorsan felkapom a vizet, tudok iszonyatosan türelmetlen is lenni, és nehezen felejtem el, ha valaki hazudik nekem, vagy bármi mást elkövet szerény személyem ellen. Utálom a köntörfalazást, a hazudozást. Majdnem jobban, mint a lustaságot és céltalanságot. Egyenes ember vagyok én magam is, habozás nélkül mondom ki azt, amit gondolok, és hazudni sem szívesen hazudok, kevés helyzet van, ami rá tud erre vinni. Kérdöív 5 dolog, amit szeret: ~ Jonah, ha elvisel ~ az erőm ~ kávékávékávé ~ bacon ~ mozgásban lenni, tanulni, dolgozni ~ tulipán ~ internet, laptop, telefon, újságírás ~ lyukat beszélni mások hasába ~ okoskodni 5 dolog, amit nem szeret: ~ Jonah, amikor kiborul nála a bili... ~ az erőm ~ szülők ~ tétlenség ~ várakozás ~ emberi ostobaság ~ tv ~ ha kicsúszik a kezemből az irányítás Gyengeségek: Nem bírom elviselni, ha nincs befolyásom a velem történő dolgokra, ha nem az én akaratom irányít, olyankor egy idő után hajlamos vagyok bepánikolni, és a legkétségbeesett dolgokat is megtenni, hogy újra én legyek nyeregben. Hajlamos vagyok kapkodni, mert mindig egyszerre több dologgal foglalkozom, megesik, hogy ezek egymás rovására mennek, pedig utálok férc munkát kiadni a kezeim közül...mégis gyakran megesik. Nem tudok mindenféle-fajta embert tolerálni. Nem, és kész. Rémesen szúrós tudok lenni velük, és néha empátia sem sok szorult belém. Mások szerencsétlenségéért hadd ne én legyek már a felelős. Hajlamos vagyok könnyen kiadni magam viszont olyanoknak, akiket kedvelek, pedig lehet nem kéne. Erősségek: Szervezés, koncentráltság, irányítás, hatékony időbeosztás, és még soroljam? Ha rendezettségről van szó, akkor én vagyok a legjobb. Jó a beszélőkém, szívesen győzök meg másokat az érveim igazáról, a véleményemet is meglehetős erővel tudom prezentálni bárki fia borjának. Történet
Teljesen normális, késő májusi nap volt. Átlagos. Felkeltem, elmentem futni, lezuhanyoztam, anya tejberizst csinált reggelire, és tökéletesen időben indultam el a suliba. Jeles lett a történelem házidolgozatom (miért, mi másra számítottál…?), feliratkoztam az év végi suli darab meghallgatására, és megbeszéltük Jennával, hogy szombaton elmegyünk ruhát vásárolni a bálra. Délután még Jason is beugrott, aki már megint elhagyhatta valahol félúton az eszét, mert mintha semmi emléke nem lett volna arról, hogy milyen goromba voltam hozzá tegnap – de már megszoktam, rengeteg dolgot el szokott felejteni, és szerintem inkább elkerüli a problémákat, semhogy szembe akarna nézni velük, de hát nekem mindegy, nem a kedvenc elfoglaltságom vele vitatkozni.
Ugye milyen unalmas? Milyen normális? Ha elaludni készülsz egy dolgot megígérhetek, ennél már csak érdekesebb lehet. Ugyanis ez volt szerény kis életem utolsó igazán átlagos napja.
Az ember lánya naivan feltételezi, hogy ismeri a családját. A szüleit. Teszem azt elég konkrét tudása van arról, hogy vannak-e testvérei. Hát nem? Elég ostobán venné ki magát, ha nem tudnál ilyen alapvető dolgokat. Márpedig ez is lehetséges, és még csak nem is egy szappanoperában, hanem az én teljesen normális, megfelelő sínen lévő, cseppet jelentéktelen, de tökéletes kis életemben.
- Olyan lesz akár a testvére, nem érted?!
- A testvérem…?
Ennél képtelenebb mondat, ami megüthette a fülemet a konyhába betoppanva egy teljesen szokványos pénteki napon nem sok létezhet. Már önmagában a hangnem is sértő volt, hát még az, hogy vagyok valamilyen, ami a jelek szerint nekik nem megfelelő, ahhoz képest, hogy egész eddigi életemben a tenyerükön hordoztak, és mindent megkaptam, amit csak szerettem volna. Norah és Brian Swanson, és egyetlen kicsi lányuk Anna Sophia Swanson a tökéletes kertvárosi család, a tökéletesen rendes szomszédok, a tökéletesen problémamentes kamaszkor, és a tökéletesen megtervezett jövő (na meg levágott pázsit) mintaképei. Mindenki így gondolt ránk, és így gondoltam én is magunkra. Anya, apa, gyerek, egy kutya még nem lenne rossz, de hát anya allergiás, úgyhogy ebbe az apróságba beletörődtem. De sötét családi titok? Nem, annak nem kellett volna lennie a csomagban.
A változás mindig olyankor érkezik, amikor nem számítunk rá. Fenekestül felforgat mindent, mi meg tétlenül állunk a káosz közepén. De én nem bírom a tétlenséget. Én nem bírom a titkokat. Nem bírom, ha hazudnak nekem, és nincs rendben, ha a fél életem egy hazugság. Természetesen, ha már elejtettek valami ilyesmit az orrom előtt, azt nem felejtem el csak úgy, varázsütésre. Az igazán vicces az egészben az, hogy most már tudom: megtehetném. Meg tudtam volna tenni, hogy csak úgy elfelejtem az egészet, és elfelejthették volna ők is, és a dolgok visszazökkenhettek volna a normális kerékvágásba. Volna. Túl sok a volna. És még ha akkor már bizonyossággal tudtam is volna, akkor sem erre az útra esett volna a választásom.
Akkor most már térjünk át tényleg az abnormálisra – hazudozó, paranoiás szülők: pipa; eltitkolt testvér: pipa; szublimáló lelki béke: pipa, pipa, pipa.
Nem elég, hogy gazdagodtam egy báttyal, akiről eszük ágában nem volt bármit is megosztani, valami meglehetősen fura ideájuk volt arról, hogy miért is rakták ki szerencsétlen gyereket, amikor én még javában pelenkás voltam. Mert hogy veszélyes volt? Egy hét éves gyerek? És miért lennék én olyan, mint ő? Ha eddig úgy gondoltam remekül veszem a kamaszkor elém gördítette akadályokat, akkor most sürgősen újra kellett értékelnem mindent.
Azokat az apró, tényleg egészen apró furcsaságokat is, amik előszeretettel történtek körülöttem. Az a helyzet ugyanis…hogy az emberek elég feledékenyek, ha rólam van szó. Én mindig is úgy gondoltam rá, hogy inkább engedékenyek, ha tanárokról vagy anyáékról van szó; és elnézőek, ha a barátaimról. Ugyanis elég gyakran felejtik el, hogy éppen haragszanak rám. Hogy elmulasztottam valami leckét. Vagy elkéstem a fogorvostól. Vagy bal lábbal keltem fel, és leoltottam a fél osztályt, hogy hogy lehetnek annyira ostobák, hogy még egy regényt sem képesek elolvasni. Vagy legalább pontosan utánanézni wikipedián, ha már olvasni lusták. Szóval. Mindig is azt hittem, az emberek egyszerűen oda vannak értem (hú, szerény, mi?), és elnézik azt, ha valamit elszúrok, vagy ha olyasmiket mondok, amiket én sem gondolok komolyan. Pedig általában de. A lényeg viszont mégis csak az, hogy míg ez nekem egy egészen megszokott furcsasággá vált, néha kimondottan elszórakoztatott, addig ez a szüleimnek valóságos összeesküvés-elméletté nőtte ki magát. Szerintük ezt én csinálom. Én feledtetek el dolgokat az emberekkel.
Utólag persze mindig okosabb az ember. Nem kellett volna annyira csodálkoznom. Ha anya egy dologra emlékszik, apa egy másikra, és ez rendszeresen megesik ebben, vagy a fordított verzióban, meg ha arról mesélek nekik, hogy milyen szuper, hogy Jason mintha nem is emlékezne a tegnapi vitánkra…az tényleg gyanús. Nem is kicsit. De akkor és ott azokban a napokban, meg voltam győződve róla, hogy megőrültek. Az egyetlen képtelenség, amit lehetségesnek tartottam az volt, hogy ufók rabolták el a szüleimet, és beleturkáltak az agyukba.
Az egész helyzet rémesen elharapódzott…részben ez az én hibám is, beismerem, részben a szüleim makacsságának köszönhető, akikből mindent harapófogóval lehetett csak kihúzni. Először a testvérem ténye. Másnap az, amiért megváltak tőle. Az, hogy miért aggódnak értem. Aztán a vita, hogy hogy létezik, hogy semmit sem tudnak róla? Hogy hol van, mi lett vele, mit csinál? Könyörgöm, mégis csak a gyerekük…! Egyik napról a másikra minden elromlott, és egyre csak rosszabb lett. Ha szóba álltam velük csak erről tudtam beszélni, és egyre jobban a fejembe mászott az is, amit mondtak. A furcsa emlékezetkiesésekről – mert igen, most már így emlegették őket, előttem is, nekem is, és ahogy néha néztek rám…azt nem bírtam elviselni, és csak olaj volt a tűzre.
Természetesen meg akartam keresni Jonaht. Ki ne akarta volna az én helyemben? A szüleim viszont mindent megtettek, ami csak módjukban állt, hogy ebben megakadályozzanak. Hazudtak, másra terelték a szót, még mindig úgy tettek, és sokáig bírták is, mintha minden rendben lenne.
A bili nem akkor borult ki. Még nem. A gimis ballagásom becses napján ütött be a ménkű, és nem úgy, ahogy bárki is számított rá. Egyetlen egy dolgot szerettem volna úgy igazán. Nem kocsit, nem nyaralást, nem ilyen felszínes ostobaságokat, mint a legtöbb évfolyamtársam. Én csak azt akartam, hogy segítsenek megkeresni a testvéremet. És hogy akarják megkeresni. Mert akárhány nap telt el, még mindig teljesen abszurdnak találtam, hogy valaki féljen a saját gyerekétől, és ne akarja.
Én akartam valamit. Olyan nagyon, hogy a végén meg is kaptam. De véletlenül sem azon az áron, amit hajlandó lettem volna megfizetni. Rokonok körében, a terülj-terülj asztalkám mellett mereven fecserészve, egyik pillanatról a másikra találtam magam anyám ölelésében. Ugyan az elmúlt egy évben mereven kitartottak amellett, hogy olyasmikre vagyok képes, amire nem lenne szabad, nem mulasztották el ezt soha a fejemhez vágni, ha valami olyasmi történt, de anyának azt hiszem még mindig én voltam a kicsi lánya. Vagy csak szerette volna, ha az lettem volna. Mert én még nem hoztam rá úgy a szívbajt, mint Jonah. Aztán megtörtént mégis. Átkaroltam a nyakát, egy pillanatra hagytam, hogy tényleg csak egy gyerek legyek, a felnőtté válás kapujában, aki most még megteheti, hogy megölelje az anyukáját. De ahogy a homlokom az övéhez simult képeket láttam. Képeket, tökéletesen jól kivehetően, könnyen értelmezhetően, félremagyarázhatatlanul valóságosan. Nem gondolatok voltak, de nem is érzések. Mint egy vetítés, szigorúan megírt forgatókönyvvel, kőbe vésve, és mégis…mintha érezném, látnám a képzeletbeli filmkockák kapcsolódási pontjait. És ha akarnám, elvághatnám őket….
Ha nem ismertem volna a képek szereplőit, akkor azt hiszem sokkal tovább tartott volna, hogy felismerjem a tényt: emléket láttam. És nem az enyémet. Ott voltam ugyan én is, pelyhedző angyalhajú kis csecsemő, aki nem ért semmit, ami körülötte folyik. Hirtelen minden tudásnak birtokában voltam, amit eddig úgy áhítottam…épp csak a terror, a rémület a saját anyám szemeiben olyasmi volt, amit soha nem akartam volna látni. Úgy látszik nem csak én voltam szemtanúja a kis vetítőshownak…
Igen, be kellett ismernem, hogy igazuk volt. Olyan hatással vagyok az emberekre, amilyennel egy átlag ember nem. Évekig csináltam, anélkül, hogy tudtam volna róla. A lehetőségek tárháza ijesztő volt, ugyanakkor csábító is…a legcsábítóbbnak mégis az bizonyult, hogy kiszabaduljak a házból, amit tizennyolc évig az otthonomnak hívtam. Ez volt a biztos pont, a biztonság, és minden úgy elromlott ezalatt az egy év alatt. Viszont már mindent tudtam, amit tudnom kellett, ahhoz, hogy hatékonyan nyomozhassak utána.
Azt hiszem már ők sem akarták, hogy maradjak. És nem azért, mert a terv mindig is az volt, hogy egyetemre járjak. Nem akartak a házukban, nem akarták, hogy hozzájuk érjek, nem akarták, hogy az emlékeikben turkáljak. Ami egyébként egyáltalán nem olyan egyszerű. A mai napig az ott, anyával, az volt az egyetlen eset, hogy olyan emléket voltam képes feltárni, amit előtte nem ismertem. Akkor viszont már csak egyetlen egy dolgot akartam tőlük. Azt akartam, hogy elfelejtsenek. Hogy ne keressenek, ha elmegyek. Összepakoltam, és hagytam, hogy elfelejtsenek. És felejtsék el azt is, hogy mit követtek el Jonah ellen. Emlékezzenek örökre arra, hogy az ő hibájuk volt, hogy elvesztették az egy szem gyermeküket…
felhasználó
| candi | 23 | msn, skype kérhető pmben | 8-9 év |
A hozzászólást Anna Swanson összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Ápr. 23, 2013 12:09 pm-kor. | |
|
Mehetsz megkeresni a bratyódat, aztán majd kiderül, hogy öröm lesz-e vagy sem, csak előtte foglalj avatart! 
