Rosetta Young

| Rosetta Young | 21 | Kim Shin Yeong | Szuperhős |

Én nem haldoklom! Én így élek...

adatok

Név: Rosetta Young
Szül. hely és idő: Észak-Korea, Phenjan - 1991, 07, 01
Csoport: Szuperhősök
Különleges képesség(ek): Papírmester
P.b.: Kim Shin Yeong

Jellemzés

Külső jellemvonások: Magassága egész pontosan 157 centi. Ezzel talán alacsonyabb a New York-i átlaghoz képest. Testalkata teljesen arányos (a súlya nem publikus). Koreai származásának előnyeként bőre fehérebb, más ázsiai származású emberéhez képest, s "vágott" szemei is európaibbnak tűnhetnek. Sötétbarna haját minimum háta közepéig ér, maximum derekéig növeszti. Többnyire egyenesen, kiengedve hagyja, ha épp nincs olyan dolga, amiben zavarja. Szemeinek színe pár árnyalattal sötétebb hajánál.
Öltözködése változó. Szituációtól és kedvtől függ. Igyekszik mindenhol megtalálni a megfelelő öltözéket, kisebb-nagyobb sikerrel. Egyformán kedveli az élénk, valamint a sötétebb színeket is. Különösen szereti a hosszabb (minimum térdig érő) szoknyákat és az aranyos mintás felsőket.


Belső jellemvonások: A külvilág számára mutatott arca felét sem tükrözi annak, aki valójában. A legtöbb ember egy kedves, közvetlen és mindig mosolygós személyiségnek ismeri, azt azonban már kevesen veszik észre, hogy mindezek ellenére nagyon is távolságtartó. Mindig szívesen hallgatja meg mások búját-baját és ad tanácsot legjobb tudása szerint, ez azonban fordítva nem igaz. Rosetta nem bízik senkiben sem annyira, hogy bármilyen komolyabb gondját megossza vele. Inkább szájfájásig mosolyog napi 24 órában, minthogy megnyíljon mások előtt.
Másik fő jellemvonása a nemtörődömség megjátszása. Gyűlöli, ha kudarc utáni megaláztatást, ezért minél inkább fontos számára valami, annál inkább próbál úgy tenni, mintha nem érdekelni. Persze ha valami tényleg nem érdekli, akkor szintén elhagyja a száját a "nem érdekel" kifejezés, de ha ez már kétszer, vagy netalán háromszor is megesik, az már gyanús...
Hétköznapi álarcához tartozik az is, hogy idiótábbnak állítja be magát, mint amilyen valójában. Sokszor szánt szándékkal tünteti fel magát butácskának, illetve kislányosnak. Részben ez is az alapvető jelleméhez tartozik, de amit mások előtt produkál az sokszorosa a számára normálisnak.

Kérdöív

5 dolog, amit szeret:
-Könyvei
-Koreai zene & ételek
-Észak-Korea
-Zongora
-Ajándékozás

5 dolog, amit nem szeret:
-Könyvtárak
-Észak-Koreai vezető(k)
-Kígyók
-Alkohol
-Kávé

Gyengeségek: Rengeteg szituáció van, mely hatására képes lebénulni, de ezek közül mindössze egy érdemel szót.
-Stressz.
Ha valamit rövid időn belül kell csinálni, vagy túl nagy tétje van a dolognak, akkor jobbik esetben "csak" szolidan pánikolni kezdd, rosszabbik esetben teljesen lefagy (nem ritkán sírógörcs is társul mellé).

Valamint egy másik szituáció, ami pont a fenti reakciók ellentétét rántja magával.
-Könyvei.
Minden egyes könyvét úgy imádja, mintha a tulajdon gyermeke lenne. Ebből adódóan rettenetesen félti őket és a legkisebb apróságért is képes bárkinek nekiugrani.
Például: Tegyük fel, hogy véletlen az egyik lap szélét behajlítod és úgy adod vissza, hogy azon rögtön meglátszik a bibi (hidd el, Ő az ilyeneket azonnal észreveszi)... Egy normális ember nem foglalkozna ezzel. Rosetta legelső reakciója viszont az lenne, hogy eltöri a kisujjad (miután párszor a falba verte a fejed). Ekkor pedig örülhetsz, hogy jó kedve volt és nem akadt ki!

Erősségek:
1: Szavak használata.
Bármikor képes úgy csűrni-csavarni a szavakat/mondatokat, hogy minden helyzetben előnye származzon belőle. Ezt többnyire a kétértelmű megfogalmazásaival éri el, de a szőrszálhasogatóan precíz módot sem veti meg, mikor a kiskapuk keresésével jut el céljához (természetesen úgy, hogy végső soron kicsit sem mondható ő hibásnak).

2: Keresés.
Ez elsősorban könyvekre értendő. Legyen az egy végtelenül kuplerájos ház, vagy egy könyváruház az árkádban, ő másfél percen belül képes megtalálni azt a könyvet, amit keres.

Történet

Park Shin-Ah néven születtem Észak-Korea szívében, Phenjanban. Az ottani viszonyok alapján a családi körülményeimet szerencsésnek mondhattam. Szüleimnek volt házuk és munkájuk. Tipikus "kirakat-család". Az országba látogató turisták szemeit felénk irányították, s velünk takarták el azokat a borzalmakat, amik a színfalak mögött lapultak.

Gyerekként is akaratlanul különc voltam. Az átlagosnál kicsivel hamarabb, 4 évesen tanítottak meg olvasni. Ezzel egyidejűleg a művészlelkű édesanyám tesztelni kívánta, máshoz is van-e tehetségem. Ezen tesztek többsége a nappalinkban lévő zongorához összpontosultak (mi mást várhattam volna egy zongoratanártól?). Édesapám szavait használva; Részeredményeket produkáltam. Tudtam én zongorázni, ha akartam... HA... akartam. Anyám nagy bánatára a szobámban (jobbik esetben erkélyen) lévő üldögélés és olvasás sokkalta inkább töltötte ki a napjaimat, mint a zongorázás utáni áhítozás. Eleinte persze próbálta elvenni tőlem a könyveket, de később rájött, hogy így "már csak azért sem" alapon le se sajnáltam az akaratát.
Az első osztályig kellett várnom, mire nagy nehezen meg tudtunk egyezni. Ő havonta vett nekem két könyvet, cserébe én hajlandó voltam megjelenni az iskolai zeneszakkörben. Viszonylag korrekt. Heti néhány órányi kényszerzongorázás nem nagy áldozat a részemről.
Azonban ez az állapot sem tartott örökké. Néhány éven belül kezdtem kitűnni a zongorista hajlamú gyerekek közül. Versenyről versenyekre jártam, míg végül maga Kim Jong-il lett a közönségem. Önmagában a tény, miszerint az országunk vezetője hallgatja a játékomat, már egy hatalmas megtiszteltetés. Nem is vártam többet. Még mindig nem szerettem meg a zongorázást, s reménykedtem benne, hogy ezzel eljutottam oda, ahonnan nincs tovább és végre abbahagyhatom. Hát nem pontosan ez történt...
Jong-il, szüleim legnagyobb örömére felajánlotta, hogy elvisz külföldi versenyekre, ha a következő néhány évet csakis a zongoratudásom tökéletesítésére szentelem.

"Magántanulóvá" váltam (furcsa mód egy vizsgára sem hívtak be, mégis kitűnő eredményekkel végeztem). Az elsőtől kezdve, az utolsó szabad percemig koptattam a zongora billentyűit. Ám mégsem ez volt az a pont, mikor a harag elkezdett bennem gyűlni. Mindezt tűrtem volna, tudatában annak, hogy ez sem tart örökké, de... egyik napról a másikra elvették az összes (mondom az ÖSSZES) könyvemet. Igaz; akkor már nem volt időm olvasni, viszont a könyveim közelsége számomra olyan természetes volt, mint a levegővétel. Komolyan úgy éreztem, hogy meg akarnak ölni. Akarva-akaratlanul, napról napra, egyre kevésbé kezdtem kötődni ahhoz a két személyhez, akik felneveltek. Szinte örömtelinek éltem meg azt a másfél hónapot, mialatt a vezetőnkkel egy fedél alatt élhettem, s emiatt csak ritkán találkozhattam velük.

Alig múltam 19, amikor életemben először repülőre szállhattam és elhagyhattam országunk határát (amit nem túl sok Észak-Koreai átlagpolgár mondhat el magáról). Az eredeti terv szerint néhány napot töltöttem volna külföldön, míg a nemzetközi verseny lezajlik. Én azonban már a felszállás előtt eldöntöttem; nem megyek vissza.
Sőt, még a verseny kezdete előtt megszököm. Kevésbé nagyobb a felhajtás, ha előtte teszem meg, mintha utána.
Késő délután érkeztünk meg a hotelba. Egy teljes emelet volt számomra (és a testőreimnek) előkészítve. Kizárólag a lakosztályomban lehettem egyedül. Ha bárhova akartam menni, valaki mindig elkísért. Sejtettem, hogy így lesz. Ilyen körülmények mellett is megvalósíthatónak tartottam a szökési tervemet. Egy dolog hiányzott csak hozzá; a bátorság. A sikertől függetlenül várhatott rám halál. Elvégre ha nem járok sikerrel is elkapnak; kivégzés. Ha sikerül, de nem vagyok elég talpraesett; jobbik esetben is éhenhalás. Órákon át tartó gondolkozásom eredménye a visszakozás lett. Úgy gondoltam ez a végleges döntésem, maradok. Még annak fényében is, hogy az életemet nem nevezném életnek. Lassacskán már gyűlöltem azt, amit csinálok. A jövő pedig nem kecsegtetett semmi jobbal. Este volt, mire erre rádöbbentem. Dühös voltam és szomorú. Nem vágytam másra, mint egy könyvre, amiben néhány órára elmerülhetek és elfeledhetem mindazt, ami körülöttem van.
Mondhatni rövid időn belül, egy órányi könyörgés és hisztizés után az egyik testőröm teljesítette kérésemet és hosszú idő után ismét könyvet foghattam a kezeimben. Örömömben sírni tudtam volna, ha nem jövök rá újfent valamire: A zongoráról Észak-Koreában sosem tudnék szabadulni. A hátralévő életem másról sem szólna... Továbbra sem lenne szabadidőm, melyben azt csinálhatnék, amit én akarok. Tehát nem olvashatnék. Ebbe belegondolva a haragom bátorsággá nőtte ki magát. Nem volt mit veszítenem. Volt rá sansz, hogy szökésem után kivégzik a szüleimet, de nem tudott érdekelni. Senkihez sem kötődtem már érzelmileg.

Hajlandó voltam ölni a szabadulásomért. A rég felfedezett tehetségem pedig tökéletes segítség volt ebben. (A zeneszakkör mellett édesanyám engedte, hogy otthon azt csináljak, amit akarok. Ez nyilván az olvasás volt. Szerencsétlenebb szituációk közepette pedig kitapasztalhattam "tehetségem" további kiegészítőit. Példának okáért: Képes vagyok egy egész lapot kiemelni a könyvből. Szó szerint! Fogom és bármilyen szakadó hang nélkül kiemelem onnan. A lap leválik a könyvről és bármikor visszailleszthetem ugyanoda. Utólag pedig semmi sem látszik meg belőle. Emellett az adott papírdarab formázására, s élesítésére való képességét is felfedeztem. Ezeket azonban nem tudtam sokáig gyakorolni, szólni pedig eszem ágában sem volt a szüleimnek. Nem szerettem volna még inkább kitűnni.)

A szabadulásom részleteibe nem vagyok hajlandó belemenni. Maradjunk annyiban, hogy újabb felfedezést tettem a papírjaim élességével kapcsolatban; úgy vágja a csontokat és a pisztolyokat, mint kés a petrezselymet. Ennek hála reggelre már nem voltam a hotel területén. Az első kocsikulcsot felkaptam, amit találtam, majd miután (negyed órányi szenvedést követően) rájöttem, hogy nem tudok vezetni, inkább hívtam egy taxit. Egy közeli városba vitettem magam, ahonnan aztán egyre messzebb és messzebb próbáltam utazni. Időközben volt szerencsém egy sorstársammal találkozni, aki szintén ÉK-s menekült volt, s puszta jószívűségből segített nekem új iratokat csináltatni. Az ő javaslatára mentem New York-ba. Óva intett (a célomként kitűzött) kisvárosoktól/falvaktól, ahol egy ázsiai lányt rögtön kiszúrnak. Egy nagyvárosban azonban ilyesmivel nem érnek rá az emberek foglalkozni.

felhasználó