Maxwell E. Broiery

| Maxwell E. Broiery | 32 | Hannes Wengle | ellenség |

Az a minimum, hogy megpróbálsz lenni valaki, másképp az első fára is felhúzhatod magad. De ugye tudod, hogy miközben nem önmagad próbálsz meg lenni, már az előbb említett kivégzéshez fonod a kötelet?

adatok

Név: Maxwell E. Broiery
Szül. hely és idő: Belgium, Brüsszel - 1981.01.30.
Csoport: enemy
Különleges képesség(ek): telekinézis max. egy autó súlyáig
P.b.: Hannes Wengle

Jellemzés

Külső jellemvonások: Első ránézésre a nők általában vonzónak, a férfiak pedig a lelkét is eladó, jellemtelen ficsúrnak találnak. Igazából ezen nem változtat sem a második rám vetett pillantás, sem a harmadik. Ellenben aki egy napig figyel úgy, hogy láthatatlanul követ, netán a zsebembe dug egy apró kamerát, már jóval többnek is lát. Ami a külsőmet illeti, nem csoda, ha elegánsan öltözöm, hiszen gazdag származású vagyok. Francia vérből való, így különösen fontos nekem az a fajta ízlésvilág, melyet sem hivalkodónak nem mondanék, sem hányingerkeltően körbenyaltnak. De azért sokat költök a környezetemre, magamra is.
Szemeim kékes színben szikráznak, főleg akkor, ha kék vagy szürke ruhát viselek. Hajam barna, általában rövid. Ha tincseim hosszabbra nőnek három-négy centinél, egy darabig hátrafésülve hordom őket, de láttak már úgy is, miután a nullás kezelésbe vett.
Mindig ügyelek rá, hogy ruhában lássanak, de öltözetem alatt használható mennyiségű szálkás izomköteg lapul. Nem gyúrtam magam párnásra, de nem is látom igazán szükségét a dolognak.
Talán nevetséges, de az órámhoz rendkívüli figyelmességgel ragaszkodom. Egyébként szeretem a többi ilyen készüléket is, kedves emlékek kötnek hozzájuk. Az órák iránti lelkesedésem azt is jelenti, hogy nem csupán egy gyémánt dísszel tarkított karórám van, de ősöreg arany zsebórámat is magamnál tartom, mely a dédapám keze munkája volt.


Belső jellemvonások: Nagylelkű, nemes természetű anyámtól utoljára akkor kaptam információt saját magamról, amikor kezembe adta az óvodai jellemrajzomat, melyet ő maga írt a gyermekkori rólam a nevelőnők számára. Azt írta benne, hadd idézzem: "a fiú mindig tudja, mennyit érdemes beszélnie, de a határokkal kapcsolatban, melyeket szabtunk neki, egyébként is igen szigorú". Ezek lennének tehát a legfőbb jellemvonásaim?
Apám másnak látott. De ő maga is más volt: kemény jellemű, kegyetlen ember, akinek sokak vére tapadt a kezéhez. Hogy a családi vagyon egyre csak gyarapodjon, kész volt bárkin áttiporni, és én a mai napig úgy vagyok megítélve, mint aki az ő nyomát követi. Azért láthatott másképpen, mert az ő szemeinek másmilyen is voltam. "Élcelődő, rideg, távolságtartó, gyűlölködő. Senkiben szépet nem látó, senkihez szépet nem szóló. Pontosan a tükörképem, mint amilyen én voltam harminc évvel korábban" - mondja rólam ma is.
Miért?
Jól játszom a szerepemet.
Mindenki számára olyan vagyok, amilyennek lennem kell, s hogy belül milyennek szánt az élet, talán nem tudja senki. Bizalmatlan vagyok, mert míg apám él, azt várja tőlem, hogy mások ártalmára legyek. Gonosz vagyok és kegyetlen, mint cégünk kihelyezett vállalatainak gazdag és úri világban élő vezérigazgatója, amolyan tipikus CEO. Elveszem másoktól, ami az övék volt, és nem adok vissza semmit cserébe. Aztán hazamegyek a lakásomba, kikapcsolom a szobámban lévő biztonsági kamerákat, ledőlök a kanapéra. Elolvasom az aznapi újságot, és gyűlölöm magam. Telefonálok párat, elutalok némi pénzt. Amit a nap egyik tizenkét órájában elrontok ebben az egyébként is mocskos világban, azt olykor - heccből vagy meggyőződésből - a másik tizenkét óra alatt helyre is hozom. De nem azért, mert jó volnék. Csak mert megtehetem.

Kérdöív

5 dolog, amit szeret: Órák. Édesanyám. A nővérem, Alice. Az öcsém, Bradley. A nyugalom.
5 dolog, amit nem szeret: Apám, bár tisztelem őt. Én, amikor nincs más választásom, mint apám gaztetteit követni el újra meg újra. A karamella. A savanyú káposzta. Az önelégült nők.
Gyengeségek: Minden pillanat ilyen, amikor nem készülök fel rá eléggé, hogy egy döntést, legyen az jó vagy rossz, nem tudok többé visszavonni.
Erősségek: Jól adom az ártatlant. Jól játszom azt, akit apám vagy a világ bármely más személye épp látni akar belőlem.

Történet

Régimódi lennék?
Egy szál sárga rózsával a kezemben állok fel az asztal mellől. Már négy perce és huszonegy másodperce várok, és a szokások ma is olyan pontosak, mint régen. Édesanyám mindig hajszálpontosan öt percet késik - figyelem a bejáratot. Ez a kedvenc étterme. Mindenütt az a különös mandulás illat!
Észreveszem őt, ahogy épp az ajtóhoz lép. Szemeim résnyire szűkülnek, miközben tekintetemmel elkapom az ajtó kilincsét. A fával keretezett üveglap meglódul, anélkül nyílik ki, hogy anyámnak hozzá kellene érnie. Pillantásunk összekapcsolódik. Ő tud a képességemről. És én tudom, hogy hallgat róla.
Végiglépdel az asztalok között, egy pincér utána lépdel. Lesegíti a kabátját, nem hagyja, hogy én tegyem meg. Csontig hatoló tekintetemmel hálálom meg tettét, majd ékes mosolyt villantok anyám arcába. Fekete szemével végignéz rajtam, s én úgy érzem, ilyenkor nem is apám sarja vagyok. Vagy ő is ugyanígy megtört, ha ennek a két szemnek a pillantása égette a bőrét?
- Kellemes estét neked, Anyám - hajlok meg előtte, majd felemelt jobbját ujjaim közé fogom, szelíd csókkal illetem. Mindig idegenek voltunk egymás számára a világban, pedig szerintem senki sincs, aki nála jobban ismerhetne engem, és akinek nála szívesebben megmutatnám valaha is magam.
- Nyomja valami a szívedet, ugye? - kérdez vissza meleg hangon. Homlokomhoz hajol, de elhúzódom tőle. Már nem az a család vagyunk. Kihúzom a széket, melyre ő aztán leül. Megkerülöm az asztalt, leülök én is.
- A szívemen egyáltalán nincs teher - mondom komoran. Nem szeretem, hogy belém lát. Elmesélhetném neki a napjaimat, hogy mi minden történt mostanában velem. De inkább nem teszek hasonlót. Jó, hogy ő és apám otthon vannak Belgiumban, vagy épp Franciaországban, nem tudom. Messze tőlem, és így apám sem értesülhet mindenről még a besúgóinak hála sem. Olykor kijavíthatom a hibákat, amiket hol könnyedén, hol nehezebben, de mindig szándékosan követek el.
- És a válladon? - érkezik az újabb kérdés. Kéretlen mosolyt engedek Anyám felé, pillantásunk újra találkozik.
- Meghalt ma négy ember. Négy rivális. A bérgyilkosaink a közvetlen parancsomra, a szemem láttára végeztek velük. Megmondhatod Apának, hogy minden rendben. A kiszemelt áldozatok halottak. A részvényeink hamarosan dupla árat fizetnek, ha mi még néhány hétig életben maradunk.
Mosolyog. Mindig kiver a víz, amikor Anyámat mosolyogni látom. Elvégre családtag ő is - talán mindegyikünknél veszélyesebb.
- Alice hogy van? - érdeklődöm meg. Nem csak tapintatból kérdezek néha a nővérem felől, de az is tény, hogy manapság már senki másnak nincs mit mondanom. Nem beszélek őszintén emberekkel, főleg nem azért, mert a képességeim, mióta tizenhat éves koromban rám törtek, egyre inkább megtörik valaha talán nyitottabb természetemet.
- Hiányolja a fivérét - kapom meg a választ. Valahol mélyen talán még érdekel, de úgy teszek, mintha meg sem hallanám. Könnyed, bár feszült félmosollyal az arcomon hagyom ezt figyelmen kívül. - Azt a fivérét, aki nem öl embereket - mondja tovább, megnyomja a nem szót. Láthatóan nem zavar, hogy milyen nyíltan beszél erről. Kezembe veszem az étlapot, fürkészni kezdem.
- Rákot eszel, ahogy mindig? - vetem fel az új kérdést, és nem törődök, próbálok nem törődni lenéző tekintetével. Látom, milyen keménynek kell hozzá lennie, hogy ne törjön ki könnyek közt, de már nem vagyok az a fiú, akit a távolból eleresztettek, akinek a kezét már nem fogja senki. És bár nekem is hiányzik a nővérem, és apám meg anyám is hiányzik, akárcsak a régi egész életem, most már itt vagyok, ezt csinálom. Nem vagyok jó, bár gyötrődöm érte. Teljesítem a kötelességeimet, olykor harcolok, néha vér tapad az én kezemhez is. Hogy tenném-e másképp? Talán igen. De talán már megszoktam így. Anyám is ezt látja a tekintetemben. Feláll, odalép hozzám, kérdés nélkül lehel csókot a homlokomra. Aztán magamra hagy. Már ő sem eszik velem.

felhasználó