Welcome Home - Johnny & Norah

i'm gonna be your hero

Kissé letaglóz mindaz, ami idehaza vár. Mondjuk mit vártam, hogy majd a nyakamba ugrik? Nyilván jogosan viselkedik picit távolságtartónak. Mert bármennyire is most töltöttünk el egy piszok jó estét, attól még nem hiszem, hogy Norah át fog lépni ezen az egy hónapon. Jó, majdnem egy hónapon. De akkor is, rengeteg mindenről maradhattam le. És ő  mennyire tűnhetett magányosnak. Oké, én is az voltam, de nekem ott volt az akció, volt ami elterelje a figyelmem. És ő? Akárhogy nézzük, tartozok neki egy kiadós bocsánatkéréssel, sok sok engeszteléssel. És mindez nem lesz egyszerű, annyi biztos. Nem is akarom könnyedén letudni a dolgot, nem menekülni akarok. Ha azt tenném, haza sem jöttem volna. De szeretem Noraht, nem akarom, hogy rosszul érezze magát. 
Csak némán hallgatok, amikor felemlegeti az anyagiakat. Már önmagában ezzel elismerem, hogy igaza van. Jó ideig nincs okunk a ház vagy a megélhetés miatt aggódni, azért jelentős honoráriumot kaptam Furytól a munkámért. Ezzel igaza van, hogy nem takarózhatok. De tétlenül sem szeretnék ülni. Mármint... utálok haszontalan tagja lenni a társadalomnak, ha más meg nem lesz, akkor majd itthon hasznossá teszem magam. Éljen a fűnyírás, kert felásása, Roscoe sétáltatása. Oké, tudom, változtatnom kellene. Ezt már sokszor megkaptam. Talán tényleg el kellene gondolkoznom az értékrendemen. Családos ember vagyok most már, és végre van egy jól működő házasság. Vagyis Norah mindent megtesz, hogy működjön. Aki elronthatja a dolgokat, az egyedül én vagyok. És az én saram lenne, ha nem sikerülne ismét. 
- Le fogom magam kötni, majd meglátod. - mosolyodok el biztatóan, amolyan hízelgő stílusban. Nem lekenyerezni akarom, tényleg megpróbálok valamit csinálni. Majd... eljárok vele, ahova tudok. Segítek itthon. Addig is telik az idő. Különben is, lassan tényleg elő kellene készülni a gyerekszobával is. Még csak a helyiség van meg, de se berendezve, se kidekorálva nincs. Pedig egy kislánynak jó, ha van valami színes dolog a szobájában. Amit nézegethet. 
Ahogy szóba kerül a kaszkadőr meló, csak elmosolyodok. Ha tudná, hogy erről mi jutott eszembe... Szoktak régebben rendezni ugratóversenyeket, azokon sorra részt vettem. Szerintem infarktust kapna, ha megtudná, hogy akár olyanba is belemennék. De talán nem kellene azt mégsem. 
- Változtatunk ezen, rendben? - sóhajtom, ahogy közelebb kúszok hozzá. Szerencsére nem azért fordít hátat, mert most el akarna tőlem húzódni. Csak talán így a kényelmesebb. Kezem a hasára simítom, és még kis ideig simogatom is. Miközben azon kezdek gondolkozni, vajon mégis mi lenne az a megoldás, ami neki is jó, de nekem is. Amiben kompromisszumot tudnánk kötni. Egyelőre úgy fest különösebben dolgom sem akad. Időnk mint tenger. Talán ideje lenne bepótolni azt, amit eddig kihagytunk. 

words: 465 ♠ music: Gary Jules - Mad World ♠ to:  Norah ♠

...Same bed, but it feels just a little bit bigger now...

•to: Johnny; •music: Bruno Mars - When i was your man

Pocsék helyzetben vagyunk, ez tény. A kapcsolatunk... mit kapcsolat? Házasság. Szóval meglehetősen labilis, mert bár most szent a béke és nem szedtük szét egymást az éjszaka folyamán, attól még ugyanúgy rosszul esett, hogy ilyen könnyen félre tudott dobni a kalandvágya miatt. Persze, ő azt állítja, hogy főleg engem akart védeni, de szerintem ez hülyeség. Valójában túlságosan is érezte, hogy fontos darabkája lehet a csapatnak és megmutathatja, mire is képes. Miért is akarna hát haza menni és ücsörögni a seggén, hogy aztán a felesége kezét foghassa éjjel-nappal? Johnny nem ilyen. Pörgés kell neki folyamatosan, akciódús élet és mindenféle izgalmak. Nekem viszont el kell gondolkoznom azon, hogy akarnék-e ilyen életmódot még jó pár évig. Hosszú távon ez engem kiakasztana. Hosszútávon? Pár hónap után megőrülnék. Nem beszélve a gyerekről, akinek apa kell, hiszen egy család úgy egész, ha anya és apa is van. Nem lehet úgy véghez vinni az egészet, hogy apuci olykor haza les, mondjuk két havonta, hogy minden rendben van-e. A gyereknek esélye nem lenne megszokni az apját, mindig azt hinné, hogy egy idegen az. Ráadásul egy csomó fontos pillanatról lemaradna Johnny. Amikor először megszólal, járni kezd, biciklizni tanul, úszik és stb. Na és persze ott lesznek a szülinapok, amikor igazán illő lenne apucinak itthon lennie. Ha Johnny továbbra is úgy akar élni, mint eddig, akkor... azzal nem hiszem, hogy összeférne egy gyerek és egy házasság. Pocsék dolog belegondolni, de egyelőre ezt látom, annak pedig semmi nyoma, hogy ő változtatni akarna.
-Mindketten tudjuk, hogy az anyagiak miatt nem nagyon kell fájjon még a fejünk.- jelentem ki halkan, komoly arccal, közben Johnnyra pillantok. Ő is tudja, hogy ezen felesleges is vitatkoznia. Jó ideig rendben vagyunk ezen a téren. Nem igazán lenne szükség arra, hogy ő mindenképp dolgozni akarjon bárhol is. Persze, ez nem jelenti azt, hogy nem kell. Nem akarom én magamhoz láncolni és összezárni magammal, hogy minden nap velem legyen. Csak épp nem mindegy, hogy olyan munkája van, ahova naponta bejár és ahonnan naponta haza jön, vagy olyan, ami hónapokig lefoglalja.
-Neked kell az izgalom, a pörgés. Tudom jól. Meglátod, majd visszatér az az idő is. Csak addig kell valami mellékeset találnod, hogy lekösd magad vagy fene tudja.- vonok vállat, aztán inkább itt be is fejezem a téma ecsetelgetését. Nem akarom én felhozni most, hogy jelenleg egy hatalmas kérdőjel áll a jövőnk képe helyén. Dehogyis. Abból csak a vita lenne és megint megkapnám, hogy rémeket látok és paranoiás vagyok.
-Na és... milyen munkát tudnál elképzelni magadnak? Elmehetnél mondjuk kaszkadőrnek. Az izgalmas meló.- hozom fel, de már meg is bánom, hiszen nem elég, hogy izgalmas meló, életveszélyes is. Az kellene még, hogy leugráljon mindenféle helyekről meg ilyesmi.
-Gőzöm sincs, mi lenne a legjobb megoldás, de az biztos, hogy az eddigi életmód nem jó. Én úgy nem tudnék élni hosszútávon Johnny.- csóválom a fejem szomorkásan, aztán, mivel már kezd kényelmetlen lenni a pozitúra, átfordulok a másik oldalamra, háttal Johnnynak. De persze, hogy nehogy azt higyje, hogy most haragszok vagy bármi, megfogom a kezét és a hasamra húzom, hogy átkaroljon.

i'm gonna be your hero

Furcsa érzés megint itthon lenni. Furcsa, de mégis ugyanakkor jó. Elszoktam már pusztán attól is, hogy néz ki a ház, milyen a szoba, mennyire jó dolgom van idehaza, és még sorolhatnám mitől. Elfelejtettem egyszerűen az a hétköznapi fazon lenni, aki valamikor voltam. Igaz, a képességem előtt sem éltem egy hétköznapi életet, vonzott a baj, a kihívás, elég extrém módon éltem a válás után. Valahogy így jött ki a számítás, így éreztem jól magam a bőrömben. De akkor nem tűntem el hetekre otthonról, még ha néhány napig elő sem kerültem. De a nővérem tudta rólam, hogy épp mit művelek. Még ha nem is szorultam rá. Most pedig mindarról elfeledkeztem, ami a kötelességem, vagy úgy egyáltalán mindenki mást figyelmen kívül hagytam, csak mentem az önző fejem után.
Sóhajtva pillantok körbe a szobában, már ami látszik ebben a sötétben. Csak utána nézek vissza Norahra, és talán picit el is ámulok a szemeiben csillogó fényektől. Mint ha most látnám igazán, hogy jól érzi magát, hogy az este folyamán most boldog. Ismerem ezt a csillogó tekintetet, akkor láttam eddig, amikor valami igazán kedvére való dolgot tettem, amikor Görögországban eljegyeztem, vagy az esküvőn, a nászúton csillogtak ennyire a szemei. És persze most. Ennyire hiányoztam volna neki?
Halovány mosoly kúszik az arcomra, ahogy a választ hallom. Mint ha ezzel némileg új erőt meríthetnék abból, hogy semmi baj nem lesz. Még helyre tudjuk hozni a dolgokat, ha nagyon akarjuk, és Rajta látom, hogy szeretné. Hisz ha nem szeretné, akkor azt mondaná, menjek a francba, majd ő elegyengeti a babával kapcsolatos dolgokat. Én pedig most kezdem érezni, hogy lehet kifutok az időből, ha nem kapom magam össze. Nincs szinte három hónap vissza, és itt lesz a pici. Én pedig mit csináltam eddig? Az ég világon semmit. Mit ne mondjak csapni való apa vagyok már most.
- Akkor elkísérlek. - válaszolok a puszi után. Hihetetlen mennyit számít, ha az ember nyugis, békés körülmények között tudja megbeszélni a problémákat, nem pedig tányért csapkodva, vagy ami épp a kezébe kerül. Norah nem idegeskedik, én pedig nem kell mindjárt az első este felkapjam a vizet. Amilyen hirtelen indulatú tudok lenni, egyből ugrok mindenre.
Kis időre azonban megint csak beáll a csend és csak azt figyelem, Norah mit csinál. Tekintetemmel azt is követem, ahogy aztán megmoccan és felkönyököl. Valamire készül, az tuti. Nem szokott csak így hosszasan csöndben maradni. És a tippem be is igazolódik, ahogy felteszi a kérdését. Vagyis pontosabban hogy kérdezhet-e valamit. Csak hümmögök egyet, hogy nyugodtan. Bár sejtem, hogy nem valami egyszerű kérdés lesz, előre nem szokott csak úgy "engedélyt kérni" rá. Én is az oldalamra fordulok, úgy várom azt a kérdést, amit annyira lassan, vontatottan tesz fel. De végső soron nem lep meg, hogy pont ezt teszi fel. Sejtettem, hogy nem fogom egyből eloszlatni a kételyeit, és ebben neki van sajnos igaza. Túlságosan sokáig hagytam magára, hogy csak úgy átlépjen rajta.
- Őszintén hallani szeretnéd? - kérdezek vissza picit óvatosan, bár igazából semmi okom nincs arra, hogy tartsak tőle. Csak egyfelől bizonyosságot teszek affelől, hogy tényleg azt mondom el, ami volt.
- Már összeszedtem a cuccaimat, és jöttem volna el, mikor Fury összehívott minket és közölte a helyzetet. Indulni készültem még délután, a megbeszélés tartott egészen ilyen sokáig. - kicsit szomorkásan szusszanok is, mert ha azt vesszük, valaminek vége van. Mostantól mihez kezdek, fogalmam sincs. Nehéz lenne úgy elhelyezkedni bárhol is, hogy ismernek, és rühellik a képem mert egy vagyok a sok rongáló közül.
- Őszintén szólva csak az aggaszt, hogy ez után mi lesz. Nem szívesen vesznek be bárhova, a fél város ki nem állhat. Ami... csak részben jó, mert itthon lehetek veled. De akkor is kell némi kereset. A házat fent kell tartani valamiből. Meg a mindennapokat is.

words: 465 ♠ music: Gary Jules - Mad World ♠ to: Norah ♠

...Same bed, but it feels just a little bit bigger now...

•to: Johnny; •music: Bruno Mars - When i was your man

Borzalmasan hiányzott már, hogy újra érezzem egy kicsit, hogy igenis fontos vagyok Johnnynak. Kezdtem már azt hinni, hogy tényleg kihunyt minden, vége a nagy szerelemnek és mostantól majd, csak ez a gyerek fog összekötni minket, de most minderre rácáfol. Az érintései, a csókjai... minden sóhajtása arról árulkodik, hogy még mindig szeret és még mindig érdeklem úgy is, mint nő. Nem úgy esik nekem, mint egy kiéhezett őrült, aki alig várta egy hónap szünet után, hogy a nője ágyába bújhasson. Olyan gyengéd és figyelmes, amilyen talán még sose volt.
Nem is tudom igazán, mennyi időt töltöttünk el jászadozással, de végül teljesen kimerülten, levegő után kapkodva dőlök le mellé, hogy aztán a karjára pakoljam a fejem és onnan pislogjak fel rá. Mellkasára olykor még mindig nyomkodok egy-két puszit és, csak élvezem, hogy teljes valójában ott fekszik végre mellettem. Az hogy itt van, kicsit tényleg olyan, mint egy valóra vált álom és minden végig bőgött éjszaka ellenére most elhiszem neki, hogy tényleg nem fog megint hosszú időre magamra hagyni. Persze, tudom, hogy nem fog mellettem ülni a nap minden percében, de nekem már az elég, ha minden este vele fekhetek le és minden reggel vele ébredhetek. Emellett azt csinál, amit akar, csak én is kérek belőle egy kicsit, ennyi.
Ahogy megszólal, hirtelen nem is tudom, mit csináljak. Sírjak örömömben, hitetlenkedjek vagy mi a fene? Fogalmam sincs, mi készteti most erre, de nem is érdekel. Végre úgy érzem, hogy talán őt is érdekli az a baba, hogy ő is részt akar venni az egészben. Épp ezért pár pillanatig, csak mosolyogva lesek rá és az arcát simogatom, végül bólintok.
-Nagyon örülnék neki.- sutyorgom mosolyogva, aztán hálám jeléül nyomok is egy puszit ajkaira és oda bújok hozzá. Csak vigyorgok bele a sötétbe és titokban azért fohászkodok, hogy tényleg ne csinálja velem még egyszer ugyanezt. Annyira jó lenne, ha ez az idill megmaradna végig és még utána meg azután is... mégis félek, hogy megint elkapja majd a hév, hogy harcolni menjen vagy mit csinálni, én pedig hoppon maradok. Akkor viszont már nem leszek ilyen egyszerűen megbékíthető. Még egy ilyen, és tényleg komolyan el kell majd gondolkoznom azon, hogy akarom-e ezt a hátralévő éveim során.
-Kérdezhetek valamit?- szólalok meg végül halkan, majd felkönyökölök és úgy lesek rá kíváncsian. Tudom, érdekes kérdés lesz ez megint csak, de muszáj megkérdeznem tőle.
-Ha az elnök nem oszlatta volna fel a S.H.I.E.L.D-et...- kezdek bele halkan, közben az ágyra rajzolgatok apró mintákat, végül nagy levegőt veszek és rá pillantok.
-Akkor is haza jöttél volna vagy maradsz még pár hétig? De őszintén.- vált hangom kérlelőre, aztán feszülten várom a választ. Tudom, hogy talán nem kellett volna feltennem ezt a kérdést, de így utólag végül is, már mindegy. Megkérdeztem.

i'm gonna be your hero

Norah mint ha el is akarna húzódni, meg nem is. A csókok teljesen egyértelművé teszik, hogy mennyire elgyengült pár csóktól, amit nem is hagyok abba. Ugyan miért tenném? Rég voltam itthon, ez tény és való. Talán most azért is vagyok ennyire heves, de Ő is hiányzott már pokolian. És nem csak testileg, hanem mindenhogy. A mindennapok hiányoztak, hogy váltsunk pár szót, vagy csak csináljunk valamit együtt. Nem azért nem jöttem én haza, mert a hősködés fontosabb volt. Na jó, tényleg fontos volt. De egyfelől féltem, hogy ha hazajövök, azzal csak itthonra csinálok bajt, mert akárki követhet. Nem nehéz rájönni, mi az én tulajdonképpeni gyenge pontom. De azt akkor sem vagyok hajlandó beismerni, hogy ha valakinek családja van, akkor bizony jobb ha visszafogja magát. Valahogy a kettőt is tudom talán csinálni, ha nagyon erőlködök menni fog, érzem. Sajnos vagyok olyan makacs, hogy egyikből se engedjek.
Érzem, ahogy egyre jobban egy összhangba kerülünk, már mindketten pusztán érintésekből megértetjük a másikkal, mit is szeretnénk. És most annak ellenére, hogy mennyire rég is voltam vele, nem vagyok kapkodós. Épp ellenkezőleg, túlzott hevességemmel ellenkezőleg most kihasználok minden percet arra, hogy ezt a szenvedélyt érezhessem. Pusztán csak a csókokkal nem tudom magam türtőztetni. De talán nem is kell. Egészen belehevülök én is, érzem, hogy a pulzusom egyre jobban kúszik felfelé, és kellemes megkönnyebbüléssel veszem azt is tudomásul, hogy Norah nem ellenkezik, inkább még vetkőzik is magától, ahelyett, hogy nekem kellene bármire is komolyabban ösztönözni. Pusztán mondandójával vall teljesen ellent a teste minden egyes reakciójának. Érzem, hogy nem bír magával, de érzem azt is, hogy bizonytalan. Ha most talán leállok és bizonytalanul fogok én is viselkedni, lehet akkor meg is gondolná magát. Így ügyet sem vetve a mondanivalójára, csak vetkőztetem tovább, ahogy magamról is dobálom csak le a holmikat. Aztán szép lassan teljesen fölé mászok, úgy kezdem el csókolgatni.
- Nem ártok neki, ígérem... - simítom meg a hasát, ahogy a szavakat suttogom, és egy pillanatra a szemeibe nézek. Az lenne a legutolsó szándékom, hogy a saját magam javára és a pici ártalmára cselekednék. Noha most van bennem egy olyan gondolat, hogy lehet tényleg így teszek, de nem fogok semmi rosszat tenni, óvatos leszek. Különben is, hosszú még az éjszaka, mi pedig ráérünk egymást megint felfedezni. Mert igen, kicsit most olyan, mint ha ezer éve lettünk volna együtt. Bánom is, hogy nem voltam itthon, ahányszor csak megtehettem volna. Érzékelem, hogy Norah mennyire magányos volt. De most kárpótolom, amennyire tudom.

Pár óra csak úgy elrepült. Én úgy éreztem, hogy az idő pedig megállt, talán mert túlságosan is belefeledkeztem abba, hogy Noraht szeressem. Hogy éreztessem vele, mennyire hiányzott, hogy igen is még ugyanúgy imádom, és hogy nekem mennyire szükségem van rá. Rájöttem, hogy amióta megint megnősültem, és tudom, hogy lesz egy gyerekünk is, kicsit komolyabban kellene úgy bármihez is hozzáállnom. De attól függetlenül nehezemre esik bármit is feladni, ezt be kell lássam.
Nagyokat szuszogva dőlök a hátamra, és csak várom, hogy csillapodjak. Igen csak hiányzott már ez az egész, hogy itthon lehessek, vele lehessek, meg úgy minden. Norahra pillantva elmosolyodok és megsimítom a karját.
- Elmenjek a legközelebbi vizsgálatra?

words: 465 ♠ music: Gary Jules - Mad World ♠ to: Norah ♠

...Same bed, but it feels just a little bit bigger now...

•to: Johnny; •music: Bruno Mars - When i was your man

Igazán arra már nem is tudok koncentrálni, miről van szó. Sokkal inkább lekötnek a csókok, amiket egymásnak adogatunk és az, ahogy Johnny keze megindul a ruhám alatt. Úgy sóhajtok fel az érintésére, mint aki évek óta erre a pillanatra vár, ami majdnem, hogy igaz is. Már kezdtem azon gondolkozni a napokban, hogy talán azért nem jár haza, mert kerül engem, mivel már nem vagyok elég vonzó neki, de most ezekből a mohó csókokból és az érintésekből nem erre tudok következtetni. Hirtelen a téma annyira nem is lesz már érdekes, bár még arra bólogatok egy sort, hogy szerintem bizony a csöppség alszik lassan, de végül teljesen belefeledkezek a csókolgatásba. Egyedül az köti le a figyelmem, hogy az ismerős felsőtestet lassan bebarangolja a kezem és megbizonyosodjon róla, hogy Johnny bizony ugyanolyan, mint volt. A bőre ugyanolyan forró, mint eddig, az izmai pedig ugyanolyan szálkásak, mint voltak.
A kezem egyre lentebb halad a testén, ám a nadrág pereménél megáll és hirtelen belém hasít a felismerés, hogy talán nem lenne olyan jó ötlet most összemelegedni. Eszembe jut minden, amit a neten olvastam meg amit a doki mondott és hirtelen, csak arra tudok gondolni, hogy ebből még baj is lehet.
-Johnny. A doki azt mondta, hogy csak módjával kellene... szóval tudod, hogy nálam bármikor probléma adódhat. Talán nem jó ötlet ez az egész.- sutyorgom bizonytalanul, mert közben újra el-elcsábulok az érintéseire. Persze, nem feltétlenül okozhat gondot a szex, de akkor is számolnunk kell vele. Hiszen eddig velem minden olyan megtörtént már, amire az emberek azt szokták mondani, hogy "áá, ez velem úgysem történhet meg".
A csókadogatással mégsem tudok leállni. Túlságosan hiányzott ez az egész, hogy végre újra egymásra vagyunk hangolódva és újra úgy érzem, hogy maradt valami abból, ami régen volt köztünk. Az a régi szenvedély... mintha egy apró fénycsóva kezdene pislákolni a sötétben, olyan ez az egész. Túl csodálatos ahhoz, hogy mindenféle internetes cikkek és esélylatolgatások miatt befejezzük. Nem lehet semmi baj. Johnny itt van velem, sokkal nyugodtabb vagyok, szóval kicsi az esély arra, hogy baj történne. Rá van most szükségem, nem félelmekre.
-Piszok óvatosnak kell lenned.- sutyorgom felhevülten, közben kibújok a felesleges ruhadarabokból és újra odasimulok teljes testemmel Johnnyhoz. Bár érdekes érzés, hiszen most közénk áll némiképp egy pocak, mégis csodás ilyen közel érezni magamhoz. Nem is fogom vissza magam, azonnal mohón végig taperolom az egész testét, mintha meg akarnék bizonyosdni róla, hogy ugyanolyan, mint volt, közben egyre hevesebben csókolom. Képtelenség Neki ellenállni...

i'm gonna be your hero

A legapróbb megmozdulásából is látom, hogy mennyire hiányoztam neki. De ezt a vak is látná, annyira ragaszkodóan bújik hozzám. Én meg csak simogatom a hátát, és próbálom szoktatni a gondolathoz magam, hogy bizony a gömbölyödő pocakját is teljes mértékig érzem, ahogy hozzám simul. Bár igazából csak pillanatnyi zavaromban próbálom megszokni, hogy igen csak érzékelhető a baba jelenléte. És igen csak furcsa az egész helyzet még nekem. Nem mindennapi, hisz legutóbb még
mikor láttam szinte semmi nem látszott. Most viszont jócskán meggömbölyödött.
Norah szavait hallgatom csak, amit jóformán a fülembe duruzsol. Most elhiszem neki, hogy nem strapálja magát. Jelen pillanatban nem. Aztán ki tudja, hogy később miképp fog viselkedni, lehet megint bestresszel. Na de majd figyelek most rá, pár napig nem szándékoztam sehova sem menni. Kérdés meddig. Még én magam sem tudom, hogy meddig leszek amolyan tétlen állapotban, teljesen hozzászoktam már ahhoz, hogy az élet pörög, és sok esetben a helyzet is azt kívánja, hogy ne csüggedjek. Nekem kell az izgalom, és ezt én magam sem tudom megmagyarázni miért. Persze a hírnév is jó, de nem feltétlenül azért teszem már. Vagyis jobbára azért sem. Nem néz fel már rám a kutya sem, amióta áll a bál, hogy tönkretettük a fél várost, vagy épp a fél bolygót. Hálátlan népség...
- Elalszik? - ismétlem el ezt a szót kérdezve, még mindig meglepetten, miközben Norah picit elhúzódik tőlem. Valahogy nehéz elhinni, hogy én idézek elő ilyen dolgokat egy babától, hogy már a puszta jelenlétemre is megnyugszik. Már csak a hangomra tudja, hogy kicsoda vagyok? Mondjuk volt ideje megszokni, bőven hallhatott négy kerek hónapon keresztül. És Norah is nyugodtnak tűnik, ez mindenképp hatással lehet rá. De most nem is töröm ezen a fejem, csak elmosolyodok, ahogy az arcomat kezdi simogatni. Annyira rég volt már egy ilyen ténylegesen meghitt este... Jó most megint azt érezni, hogy persze, minden oké, nem lesz több gond, és remélhetőleg a haragtartás később sem lesz meg.
- Majd biztosan. - nevetek halkan a megjegyzésére, és közben egy kép meg is jelenik előttem arról, hogy én mégis mit tudnék kezdeni egy babával. Főleg még amikor picit. Igazából nehéz elképzelnem bármit is, majd kiderül mi lesz. Viszont a puszik már most kezdik elvonni a figyelmemet. Átölelem Norah derekát és egyre követelőzőbben én is osztogatni kezdem azokat.
- Nem fogom. - hadarom el két puszi, vagy inkább csók között, miközben már a ruhája alatt matatok. Egyszerűen beindítanak a gesztusai, bármit is csinál. Iszonyatosan kívánom még így is, ráadásul jó egy hónapja nem is volt semmi esemény, vagy bármi. Pokolian nehéz most hirtelen visszafognom magam, pedig mikor hazajöttem, ez még meg sem fordult a fejemben. Most mégis egyre hevesebb leszek minden mozdulatommal, és egészen belelendülök abba is, hogy kibújtassam a fölöslegessé váló darabokból.

words: 465 ♠ music: Gary Jules - Mad World ♠ to: Norah ♠

...Same bed, but it feels just a little bit bigger now...

•to: Johnny; •music: Bruno Mars - When i was your man

Nem tudom kényelmes-e még egyáltalán Johnnynak az ágyon, de az biztos, hogy én úgy odafúrom magam hozzá, hogy egy centi rés sincs már köztünk. Szóval simán el tudnám képzelni, hogy neki esetleg már kényelmetlen, de őszintén szólva nem érdekel. Olyan sokáig volt távol tőlem, hogy most muszáj leszek jó ideig csüngni rajta. Legalább ma este, ha másnap esetleg már nem is.
Nevetséges vagyok, tudom. Kétlem, hogy bárki lenne mág a világon, aki így rá tud cuppanni a férjére, de én akkor sem akarom elereszteni most egy percre sem. Még eltűnne, én meg ücsöröghetnék megint egyedül. Inkább kihasználom, hogy itthon van, mert fel vagyok rá készülve, hogy esetleg elfelejti megint, hogy én itt várok rá és eltűnik hetekre. Ezért is ragaszkodok most ennyire, mert már fel vagyok készülve arra, ha megint lelép. Képes lenne rá, ebben biztos vagyok. Nem az a fajta, aki nyugodtan ücsörög a seggén. Neki mennie kell, éreznie, hogy hasznos a társadalomnak és látni, hogy felnéznek rá. Bár ez manapság kizárt, kivéve, ha esetleg maradt pár rajongója, akik ezek után is mellette állnak.
-Ne aggódj, nem strapálom magam.- mosolyodok el, közben mellkasát kezdem cirógatni és az arcom a nyakába fúrom. Komolyan durván hiányzott már pusztán az illata is. Nem is tudom, hiányzott-e már így bármi is valaha. Lehet, hogy megszállott vagyok?
-Tényleg sokkal nyugodtabb. Te is érzed, hogy egyre kevésbé mocorog. Szerintem lassan el is alszik.- húzódok hátrébb, hogy felnézhessek Johnny arcára, közben elmosolyodok a meglepettség és az értetlenség láttán, ami az arcára kiült. Ennyire nem tudja elhinni, hogy már az az aprócska lény is odabent képes ragaszkodni? De még mennyire, hogy tud. Nem beszélve arról, hogy az anyuci állapotát is érzi szerintem, úgyhogy tudja nagyon jól, hogy most anyuci piszkosul boldog, mert akit a legjobban szeret haza talált.
Miközben beszél, gyengéden simogatom az arcát, közben gyönyörködöm benne, már legalábbis amennyire a fényviszonyok engedik. Még mindig olyan tökéletesnek látom minden porcikáját, mint eddig, bár azt hiszem, ehhez az egész túlcsorduló szeretetemhez hozzá járul az apróság is. Úgy pislogok Johnnyra, mintha a megváltót látnám én, vagy valami csodás lényt, mondjuk egy unikornist vagy egy angyalt. Egész nevetségesen festhetek, de nem érdekel. Imádom Őt, és ezt Ő is tudja nagyon jól. Most pedig, hogy visszakaptam, csak még inkább elő jön ez az egész imádat.
-Ugyan cica. Hamar belejövünk majd. Hidd el, pár hét után már olyan rutinos leszel, mint senki más.- nyomok egy gyengéd puszit az ajkaira, amiből aztán lopok még egyet és még egyet... nem tudok leállni. Annyira hiányzott ez az érzés, ez az apró mozdulat, ahogy az ajkam az övéhez ér, hogy képtelen lennék megszakítani a dolgot.
-Szerencséd, hogy ennyire szeretlek. Másképp most napokig szóba sem állnék veled, de annyira jó, hogy újra itt vagy... ne merészeld ezt kihasználni.- duruzsolom a puszik közepette halkan, közben tenyerem újra a mellkasára csúsztatom és tovább simogatom, ahogy eddig. Tényleg mázlija van, hiszen most meg se érdemelné igazából, hogy így szeretgessem, miután olyan könnyen magamra hagyott ilyen hosszú ideig. Mégse tudok rá sokáig haragudni. Tényleg meghülyíti az embereket a szerelem.

i'm gonna be your hero

A nyakamat tettem volna rá, hogy az este civakodással fog eltelni, vagy pedig elhidegüléssel, esetleg azzal, hogy kiköltözök a kanapéra határozatlan ideig. Mert erre számítottam, hisz tudom, hogy nem tartottam be az ígéretemet, ami valahogy úgy hangzott, Norah meg sem fogja érezni, hogy nem vagyok olykor itthon. Hát ebből pont az ellentettje lett, alig voltam itthon. Vagyis pontosabban csak egyszer, a bő két hónap alatt. Az esküvő után nem erről volt szó, tudom jól. De egész egyszerűen csak féltettem kitenni őt is meg a babát is veszélynek. És ha valaki olyan jön ide, aki túlságosan erős, hogy Norah kivédhesse? Akkor mi van?
Nem kezdek ezen sokáig gondolkozni. Különben is, utálom a mi lett volna ha... kezdetű diskurzusokat, már csak abba belegondolni is. Én nem olyan vagyok, aki csak fantáziálgat, én cselekszem, és a mának élek. A jelen lévő pillanatot ragadom meg, és más igazából már nem is érdekel különösebben. Épp ezért koncentrálok arra a puszira, amit Norahtól kapok. Talán a nap folyamán úgy igazán először érzem azt, hogy most ő sem akar neheztelni. Ráérünk holnap is megbeszélni a dolgokat, addig meg a szőnyeg alá söprés a legjobb megoldás. Még talán mint ha picit mohóbban is viszonoznám a puszit, de aztán ő elhúzódik tőlem, és visszahelyezkedik az előbbi pozícióba. Én meg talán most jövök rá, mennyire is hiányzott igazán az, hogy megérintsem, hogy magam mellett tudhassam, hogy becézgethessem. Eddig el voltam foglalva teljesen a feladataimmal, nem tudtam sokat ilyeneken gondolkozni. Vagy ezzel foglalkozni.
Ellenben amit hallok, a babával kapcsolatos véleményfejtegetés meglep. Mármint persze elhiszem ezt mindet Norahnak, ő látja, hogy mi a helyzet. De mégis csodálkozásra késztet maga a gondolat, ahogy ezt el is képzelem. A meglepettség szabályosan kiül az arcomra, ahogy közben áhítattal hallgatom. Talán csak az aggaszt egy picit jobban a kelleténél, hogy Norah egyre jobban parázik, ahogy telik az idő. Mint ha már előre látná mi fog történni.
- Teljesen fölösleges magad strapálni ezen, azzal csak idegeskedni fogsz és a baba sem fejlődik rendesen a stressz miatt. - sóhajtok, bár a hangomban erősen kihallani, hogy aggaszt ez a hangulata. Hogy így áll hozzá, holott nem így kellene. Oké, az sem normális, ahogy én elutasítom az egész komplikációs lehetőséget, de még mindig nyugodtabb állapotot teremtene, mint ez.
- Tényleg nyugodtabb most? - húzom inkább el a szám, tovább nem is bosszankodva az előbbin és tenyerem Norah hasára simítom. Furcsa már ilyen szinten érzékelni, hogy gömbölyödik a hasa. Legutóbb még épp csak valami elkezdett kerekedni, mint ha hasra hízna. Pedig nem. Csak elkezdett gömbölyödni, ami arra utal, egészségesen gyarapszik odabent az a kis emberke.
Furcsa egy megnyilvánulás tőlem, hogy jelenleg nem vágyom semmi izgalomra, csak arra, hogy így nyugiban eltölthessem az estét a feleségemmel. Mert olykor az is jellemző rám, hogy tojok a világra, és az összes problémára, az összes rendbontóra. És csak az köt le, hogy Norah hasát simogassam. Mert szinte ösztönös mozdulatokkal teszem, mint ha ez eddig is természetes dolog lett volna. Kezdek bekattanni, vagy talán csak kezdem felmérni a helyzet komolyságát? Magam sem tudom. Talán kezd a fejem lágya benőni, így lassan, hogy már huszonhét éves vagyok. Pedig egy évvel ezelőtt eszem ágában sem volt lebabázni, vagy akár saját családot vállalni. A baba ugyan jött csak magától, és egyedül az volt önkéntes elhatározásom, hogy feleségül vegyem. Mégis úgy érzem, hogy nem változtatnék semmin sem.
Szibéria szép hely a maga nemében, már aki tűri a minuszokat. Mert bizony nem volt annyira kellemes még nekem sem, folyamatosan plusz energiát felhasználni, hogy a hőmérsékletem picit se csökkenjen a megszokottnál. Noraht egyszer elvinném arra, pusztán csak a táj miatt is. Mert az teljesen magával ragadó bizonyos helyeken. A megjegyzésre csak bólintok egyet mosolyogva, a következő kijelentésére viszont egyenesen meglepődök. Nocsak, eddig annyira utálta, most miért mondja mégis ezt? Pusztán mert fontos nekem, és ezt elfogadja?
- Majd lesz valahogy, ránk szükség van. Ha nem most, akkor máskor. De nem fogok unatkozni. Tudod, hogy utálok téblábolni, majd kihívásnak veszem a pelenkázást is, meg a fürdetést is. Picit attól még... tartok is. - zavartan nyúlok a tarkómhoz, hogy megvakarjam, ahogy ezt az utóbbi kijelentést teszem. Gyakorlatilag most ismertem be, hogy az egész apasággal járó mizériától félek. Félek, mert nem akarok kudarcot vallani. Mert igen is új dolog és még egészen nem érzem magam késznek rá.

words: 465 ♠ music: Gary Jules - Mad World ♠ to: Norah ♠

...Same bed, but it feels just a little bit bigger now...

•to: Johnny; •music: Bruno Mars - When i was your man

Őszintén szólva örülök, hogy végül felhagytam a hisztivel. Sokkal jobb így eltölteni az estét, a sötétben sutyorogva, mint duzzogva és teljesen elhidegülten. Talán még tényleg nincs veszve minden és változtathatunk a dolgokon, hogy mindenkinek jó legyen. Persze, gőzöm sincs mi lesz most Johnnyval így, hogy vége az egész küldetésesdinek és senki sem kíváncsi ránk, a "különcökre", de talán épp kell ez a szünet ahhoz, hogy összekapjuk magunkat. Aztán úgyis lesz megint olyan helyzet, amikor térden állva könyörögök majd nekünk New York, hogy segítsünk. Biztos vagyok benne, hogy nem leszünk örökre száműzve.
Ahogy elhagyja ajkait az a bűvös szó, fentebb csúszok és gyengéden megpuszilom. Tudom, hogy amikor ő azt mondja "szeretlek", az tényleg teljesen komoly. Nem azért mondja, hogy puhítson vagy bármi... akkor más dolgokkal dobálózna. A "szeretlek"-et véresen komolyan gondolja, épp ezért esik most olyan jól. Ahogy az is, hogy a babáról kérdezget. Mintha tényleg érdekelné most már, mi is történik és hogyan. Mintha eldöntötte volna, hogy akkor jó, mostantól tényleg részt akar venni az egészben és nem úgy szemlélődni, mint eddig.
-Hát tudod... amikor nem vagy itt, egész éjjel mocorog. Mintha nem tudna aludni. De ilyenkor, azt hiszem megnyugszik. Szóval szerintem ez a biztonságérzetes dolog rá is kihat. Vagy csak kell neki, hogy hallja a hangod. De lehet, hogy az én feszültségem is hatással van rá, nem tudom. Hiányolt és kész.- mosolyodok el, miközben tenyerem a mellkasára pakolom és visszafészkelem magam a nyakához. Nem zsarolni akarom én, hogy majd ezek után akkor semmiképp se hagyjon magamra. Dehogyis. Egyszerűen csak szeretném, ha tudná, mennyire szükségem van rá. Bár azt hiszem ez a csökönyös ragaszkodás most főleg a terhesség számlájára írható. Tényleg komolyan félek, hogy baj történik, hiszen anno anyámmal is voltak gondok. Csak nagy nehezen érkeztem meg. Ki tudja, hány másik "testvérem" halt meg, mielőtt én életben maradtam?
-Tudom én és ezt is akarom hinni, csak hát néha mégis eszembe jut, mennyivel több esély van.... a gondokra nálam. Nem beszélve arról, hogy már a legelején volt bibi. Nem szeretném azt még egyszer átélni.- motyogom halkan, ahogy eszembe jut a kis utazásunk utolsó fél órája. Akkor tényleg nagyon megijedtem, hogy talán csúnya vége lesz az egész terhességnek és, talán még azelőtt befellegzik a dolognak, hogy elmondhatnám neki. De végül is, most már itt vagyunk, hat hónappal később.
-Szibériába? Mondjuk, a hideg neked nem volt nagy akadály gondolom. Túl meleg vagy te ahhoz.- vigyorgok rá incselkedve, mintha nem is lenne olyan nagy érdem, hogy megjárta Szibériát, holott az. Nagyon is büszke vagyok rá és még lennék is sokáig, ha nem lett volna nagyon ijesztő olykor egyedül és nem végezték volna ki a S.H.I.E.L.D-et. Őszintén szólva, aggódom is emiatt, mert Johnnynak lételeme az akció és a pörgés. Fogalmam sincs mihez fog most kezdeni. Félek, hogy esetleg letöri majd kicsit az egész helyzet, épp ezért kell majd gondoskodnom arról, hogy ne hagyja el magát és ne felejtse el, hogy valakinek bizony nagyon sokat számít még most is.
-Azért sajnálom, hogy ez történt. De ugye tudod, hogy nincs vége? Előbb-utóbb rá fognak jönni, hogy igenis szükség van ránk és a S.H.I.E.L.D-re is. Akkor pedig, majd újra pöröghetsz. Addig vedd úgy, hogy szabadságon vagy.- mosolyodok el lágyan, közben azon agyalok, hogy bár inkább örülne ennek és ne lenne ennyire elkeseredett. Persze, értem én, hogy más akciózni, mint itthon ücsörögni a terhes feleségével, de azért jól esne, ha azt mondaná, hogy legalább most van ideje rám, aztán majd ráér az akcióval.

i'm gonna be your hero

Úgy fest a helyzet, hogy Norah kezd teljesen megnyugodni. Most már csepp ellenállás sincs benne, ellenben annál jobban eltölt a bűntudat, ahogy érzékelem, mennyire is hiányoztam neki. Hisz úgy bújik, úgy ragaszkodik hozzám, mint ha ezer éve nem jártam volna itt és félő, hogy egy életre el is fogok tűnni. Pedig nem. Soha nem lennék képes itt hagyni. És nem csak mert állapotos, hanem mert szeretem, és röpke egy év alatt rengeteg mindenen mentünk már mi keresztül, amin lehet más egy életen át sem. De ilyen ez a szakma, ilyen ha valaki nem átlagos. Nem kicsit lehet problémás a helyzete, mert rizikóval mindig kell számolni. Eddig sem volt nehéz megszokni, hogy más az élet, főleg mert én minden előnyét kiélvezem. Csak olykor az árnyoldala is megmutatkozik és azt nagyon nem szeretem.
- Cica, azt bármikor megtenném újból. Szükségem van rád, mert szeretlek. - tudja ő azt jól, hogy ezzel a szóval nem szoktam csak úgy dobálózni. Megfordult az este folyamán már, hogy talán azt hiheti, direkt kerülöm. Vagy mert van okom távol maradni. Pedig akár így gondolja, akár nem, neki nincs köze ahhoz, hogy miért vagyok ennyire sokáig távol. Igazából csak a vérem hajt. Hogy fitogtassam mit tudok, hogy érezzem, hogy vagyok valaki. Még ha az emberek most gúnyt űznek belőlem és csak az ellenséget látják bennem meg.
Elmosolyodok, ahogy a piciről kezd beszélni. Eddig nem igazán informálódtam sosem igazán a dokinál töltött eseményekről, maximum mikor én magam is ott voltam. Vagy épp az ultrahangos képeket nézegettem. Azt viszont sosem felejtem el, mennyire furcsa érzés fogott el, mikor megtudtuk a pici nemét. Egyfelől picit csalódott voltam, mert azt gondoltam majd kis tökös lesz. De ugyanakkor örültem is neki, mert egy kislány semmivel sem hátrányosabb, mint egy kisfiú. Legfeljebb csak nehezebb lesz beletanulni a dolgokba. Bár aztán ki tudja...
- Miből gondolod, hogy engem hiányolt? - pillantok Norahra pajkos tekintettel. Egyszerűen csak érdekel a véleménye, hogy ő miképp látja a dolgokat. Többet mocorog? Vagy épp most kevesebbet a kelleténél? Nem tudom igazán, épp ezért is leszek annyira kíváncsi erre az egészre.
- Nem lesz semmi baj, figyeld meg. - adok egy egészen apró csókot az ajkaira, miután egy pillanatra elgondolkodva figyelem, mikor a kiírt időpontról mesél, és hogy a doki mikkel rémisztgeti. Egyszerűen nem kell ráparázni, mert akkor tényleg bekövetkezik. Miért is ne jöhetne pont ez a gyerek normálisan? Nem lesz semmi baj és kész.
A S.H.I.E.L.D. említésén meglepődök egy picit. Ezt tippeltem volna meg legkevésbé, hogy majd erről fog érdeklődni. Hisz tudom mennyire utálja őket, csak azt látja az egész szervezetben, hogy engem elvesznek tőle. De már az sincs. Jelenleg nem tudom mi lesz, talán majd alakul valahogy. Addig meg próbálom hasznossá tenni magam, végső soron most állás nélkül maradtam. Nem perkál senki semmit, pedig ezt a házat fenntartani nem egyszerű. Igaz a fűtéssel sosem lenne probléma, seperc alatt meg tudom oldani, hogy télire meleg legyen.
- Most már semmilyen igazából. De kalandos volt ez az egy hónap, elküldtek egy isten háta mögötti helyre Szibériába néhány szervezkedést felszámolni. Ha tudnád milyen táborok vannak ott, és milyen viszonyok uralkodnak... - magyarázom nagy lelkesen, ahogy belemegyek a témába. Jó belelendülni néha a mesélésbe, aztán jön a hidegzuhany a végén, hogy mindez már csak múlt.
- De mindegy is, itthon vagyok már és ez a lényeg.

words: 465 ♠ music: Gary Jules - Mad World ♠ to: Norah ♠

...Same bed, but it feels just a little bit bigger now...

•to: Johnny; •music: Bruno Mars - When i was your man

A halk sutyorgása szép lassan megnyugtat, hát még ahogy gyengéden a hátamat simogatja. Annyira jól ért már hozzá, hogy is kell összevakarni, ha padlón vagyok, hogy pillanatok alatt sikerül neki. Hirtelen, már nem is érdekel az egész csak, hogy most itt van velem és végre hozzábújhatok. Megérkezett az az álombéli lovag vagy ki és ágyő. Jelen pillanatban már nem számít, hogy még mindig van bennem némi tüske, csak az a fontos, hogy itt van velem és végre nem egyedül kell elaludnom.
-Csak akkor tudok nyugodt lenni, ha te is biztonságban vagy és, ha vigyázol rám, tudod jól. Egyszer már megmentetted az életem. Azóta tudat alatt szerintem úgy gondolom, hogy csak te lennél rá képes újra.- motyogok zavaromban, aztán fölpillantok rá, ahogy az apróságról kérdez. Mintha elkezdte volna érdekelni ez az egész babás dolog, aminek eddig annyira hátat fordított. Talán rájött, hogy nem ártana észbe kapnia és felfognia, hogy nem is olyan sok idő van már hátra?
-Persze. Szépen fejlődik, minden rendben vele és nem okoz nekem se semmi gondot. Teljesen jól megvagyunk. Csak hiányolta az apukáját.- mosolyodok el, majd nyakába fúrom arcom és csak élvezem, ahogy az a szokásosan forró test végre az enyémhez simul. Azt hiszem, annyira hozzászoktam már ehhez a "klímához", hogy más mellett reszketnék. Pedig azt mondják, hogy a tűz és a víz kioltják egymást. Vagy ezt úgy kellene értelmezni, hogy a kettő együtt akkor rendben van? Mert biz' Isten, senki sincs rám olyan nyugtató hatással, mint Ő. Már az illata és a jelenléte is hatalmasat dob a kedélyállapotomon.
-Július végére, augusztus elejére saccolják, ha minden rendben megy. Persze, fenn áll nálam a veszélye, hogy esetleg korábban jön, de manapság már azzal is tudnak ugye mit kezdeni, szóval nem kell aggódnom, azt mondta a doki. Csak vigyázzak magunkra.- mosolyodok el megint, aztán nyomok a nyakára egy puszit és nagyot szusszanva visszabújok hozzá. Ennyit a ridegségről és társairól. Most úgy szeretgetem, mintha semmi sem történt volna, de mit csináljak, ha szeretem? Képtelen lennék távol tartani magam tőle.
-Neked milyen volt a S.H.I.E.L.D-nél?- teszem fel végül kíváncsian a kérdést, hiszen bármennyire is utálom az egészet és bármennyire is haragszok, amiért távol volt, azért érdekel, hogy mit csinált és hogy bírta. Még szép, hogy érdekel, hiszen vele történt és az is az életünk egy kis cafatkája.

i'm gonna be your hero

Eljátszok a gondolattal, hogy mégis erre a lépésem Norah mit fog lépni. Nem lenne túl szerencsés, ha eltolna magától, legalábbis nem esne jól, a rosszabb fele pedig az, hogy úgy kiderülne, tényleg kilátástalan a helyzetem. Mert ha nem elutasítóan reagál, legalább még van esélyem rendbe hozni a dolgokat. Azt hiszem eltökélem magam, hogy sokkal de sokkal több időt fogok szánni Norahra, meg a baba körüli dolgokra. Vagyis igyekszem majd barátkozni vele, most már úgyis kapok reakciót tőle. És ez a dolog annyira elmondhatatlanul jó érzéssel tölt el. Főleg azzal a tudattal, hogy az enyém is.
Norah azonban mikor megmoccan, nem eltol. Épp ellenkezőleg, inkább megfordul és hozzám bújik. Fellélegezve terül szét az arcomon egy megkönnyebbült mosoly. És persze határozottabban ölelem most már jobban magamhoz, mint ahogy azt mindig is szoktam tenni. Jó érzéssel tölt el, ahogy eszembe jut az összes eddigi békés időszak, mikor épp nem civakodunk, nem haragszik senki a másikra. Tisztában vagyok vele, hogy én vagyok a ludas. Nem is kezdek magyarázkodni, csak Norah hátát kezdem lassan és gyengéden simogatni. A hangjából erősen érződik, mennyire rosszul esik neki most minden, hogy mennyire bánatos... és mindez miattam.
- Tss... Nem lesz több ilyen. Ígérem. - sutyorgok a fülébe arra válaszul, mikor mondja, mennyire hiányoztam. Sokszor az ember akkor kap észbe, ha már baj van. És szerintem most baj van. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy helyre kormányozzam az elvesztegetett egy hónapot. Nagyon sok idő. És én itt hagytam őt csak úgy.
- Attól még féltelek másoktól. Neked nyugalom kell, nem pedig másokkal való szembeszegülés cica. - sóhajtok, ahogy azt kezdi mondani, hogy de ő persze el tudja intézni. Ebben én nem kételkedem. De nem akarom, hogy megint megismétlődjön az, ami a nyaralás idején volt. Tudom, hogy Norah esetében számolni kell minden ross tényezővel. Mert nem tudhatjuk, mikor mi lesz. És igazából ebbe bele sem akarok gondolni. Kicsit sem.
Helyette inkább csak egy puszit nyomok a fejére. Most nincs szüksége egyikünknek sem semmilyen vitatémára, érzem én. Egyszerűen jó csak, hogy most nem bob ki, nem küld el jobb helyekre. Megtehetné. Azt hiszem egy szavam sem lehetne.
- A picivel minden rendben van? - pillantok végül rá kíváncsian, egy kicsit másabb témára evickélve. Talán most többet tudok kihúzni belőle, vagy el tudunk normálisan is beszélgetni. Egy próbát megér, legfeljebb akkor majd így csöndben elleszünk. De most az is érdekel, hogy tényleg minden rendben van-e náluk. Azért ennyire nem vagyok csapnivaló apajelölt, mert tényleg érdekel az egész. Csak eddig nem találtam benne nagy izgalmat.
- A doki mit mondott, mikorra leszel nagyjából kiírva?

words: 465 ♠ music: Gary Jules - Mad World ♠ to: Norah ♠

...Same bed, but it feels just a little bit bigger now...

•to: Johnny; •music: Bruno Mars - When i was your man

Ahogy Johnny is lezártnak tekinti a témát, egy pillanatra lehunyom a szemem és halkan, megkönnyebbülten sóhajtok egyet, hiszen semmi kedvem és erőm késő éjjel veszekedni. Ezért is látom jobbnak, ha elnapoljuk a dolgot és inkább alszunk mindketten. Ránk fér, az már egyszer biztos és legalább lesz időnk alaposan átgondolni mindent. Mégis, akármilyen fáradt vagyok, most nem tudok elaludni. Helyette csak meredten bámulok magam elé a sötétbe és azt latolgatom, mégis mi lesz így velünk? Mi lesz, ha Ő továbbra is fontosabbnak lát minden mást, mint engem? Biztos, hogy nem tudnék így élni... de nélküle se. Mindennél jobban szeretem, még most is, hogy így megbántott, de valamit akkor is tennem kell majd, mert az se jó, ha belepusztulok ebbe a házasságba. Nem leszünk mások egymásnak, mint két idegen? Mint két lakótárs, akik havonta egyszer találkoznak és ágyő? Mert ez az egy hónap kb ilyen volt.
Nem akarom, hogy így folytatódjon tovább, úgyhogy valamit tennem kell majd. Ezzel a kis hisztivel sem fogok nála semmit elérni, már előre látom. Egy vagy két hét múlva ugyanúgy el fog tűnni, én pedig ugyanúgy egyedül maradok, mintha nem is lenne férjem, akit haza várhatnék. Pedig, ha tudná mennyire hiányzott és hiányzik most is... Folyton azt vártam, mikor toppan be az ajtón, de sosem jelent meg. Mintha egy álombéli pasas hatásos belépőjét vártam volna de helyette a nagy semmit kaptam.
Csend van. Annyira gyilkos és kínos csend, amire azt lehetne már mondani, hogy szinte belesüvít az éjszakába. Aztán érzem, ahogy megmozdul kicsit az ágy és Johnny közelebb kúszik. Ahogy odasimul hozzám és megérzem forró leheletét a nyakamon, kellemesen megborzongok. Erre vártam minden éjjel, hogy ez az izmos kar átöleljen és olyan biztonságérzetet nyújtson nekem, amilyet senki és semmi más nem tud. Arra vártam, hogy az illata újra belebegje a szobát és ne is tűnjön el soha többé, most pedig, mikor valóra válik az álmom, gőzöm sincs, mit tehetnék. Nem akarok elgyengülni és azonnal mindent elfelejteni, ugyanakkor ott a másik fele a dolognak, hogy talán nem kellene duzzognom, hanem örülnöm, hogy épségben itthon van. Hogy végre itt van.
Szótlanul, szinte lélegzetvétel nélkül hallgatom végig a mondandóját, közben lehunyom a szemem és próbálom nem elsírni magam, pedig legszívesebben azt tenném. Sírnék, amiért ezt hallom tőle, hogy hiányoztam neki, hogy csak minket védett ezzel és, hogy sajnálja, amiért ilyen pocsékul érzem magam. De könyörgöm. Ha minket akar védeni, akkor tudhatná, hogy erre csak akkor képes, ha nem taszít el magától. Ha nem hagy magamra, hanem itt van mellettem és tartja bennem a lelket.
Nem bírom tovább. Gyenge vagyok, bevallom, de képtelen vagyok tovább ilyen távolságtartó lenni, mikor ilyen közel van végre hozzám. Elnyomom a büszkeségem és pár pillanatig az ajkamat harapdosva zsörtölődöm, mit is tehetnék, végül csendben megfordulok és oda bújok hozzá úgy, ahogy mindig. Ahogy már az első együttalvásunkkor tettem és ahogy az összes többin, csak épp most sokkal ragaszkodóbban.
-Annyira hiányoztál. Nem bírom ki még egyszer ugyanezt.- sutyorgom végül mellkasába megtörten, kiengedve minden bánatot, amit eddig csökönyösen elnyomtam magamban csak, hogy a határozott, kemény nőt láthassa. Nem vagyok én határozott, kemény meg végképp nem. Teljesen elveszett, gyenge nőszemély vagyok, aki majd beledöglött, hogy nem láthatta azt, akit szeret. Azt akarom, hogy ezt ő is érezze. Hogy lássa, tényleg nem viccelek. Tényleg borzalmasan fájt, amit művelt.
-Nem azzal tudsz megvédeni, ha távol tartod magad tőlem, hanem azzal, ha itt vagy nekem. Frászt se érdekli ki követhet... majd elintézem, csak ne tűnj el így, mint most.- motyogok tovább, közben arcom még mindig a mellkasába temetem és úgy tervezem, hogy nem is nézek fel rá. Jelenleg piszkosul szégyellem magam, amiért itt picsogok és könyörgök neki, holott, ha normális lennék, tényleg nem állnék vele szóba, sőt. Talán el is pucoltam volna, még mielőtt hazaér. Ezek szerint nem vagyok normális...

i'm gonna be your hero

Tisztában vagyok azzal, hogy nem tudom Noraht ennyivel megnyerni. Ismerem már, és még sosem láttam ennyire bánatosnak a tekintetét. Ha csak a szemébe nézek, kicsit olyan érzés fog el, mint ha bennem is megforgatnának egy kést. Rossz érzés, és csak most jövök rá, hogy mit műveltem eddig. Sajnos nem egészen vagyok az ilyen helyzetek ura, nem tudom mit kellene csinálnom. Talán ki kéne engesztelnem. De nem hiszem, hogy ez most mindjárt sikeres is lenne.
Csak tépelődök magamban, miközben az arcát fürkészem. Olykor, olykor megsimítom a hasát, amire néha jön egy rúgás, és beáll a csönd. Ő sem szól, és én sem. Szerintem a részéről mára le is zárta a beszélgetést. Bűntudatom pedig lassan behálóz. Mert tényleg csak magamat tudom hibáztatni, hogy Norah ennyire kedvtelen, és amolyan semleges az állapotunk most. Komolyan azon kezdek most vacillálni, mégis mennyire rossz a helyzet. Hogy azért nagyjából minden oké, vagy már el is kezdett tőlem hidegülni? Nem tudok dűlőre jutni. És csak nagyon remélem, hogy ez egy átmeneti mosolyszünetes állapot. Valahogy nem hiányzik még egy válás, de ez csak apróság. Őt nem akarom elveszíteni, mert keveset vagyok itthon.
Gondolataimból az rángat vissza, hogy megkérdezi, hogy aludhatunk-e. Ennyi erővel mi mást lehetne csinálni? Még mindig csak elgondolkozva meredek rá, közben azon jár az eszem, hogy mivel lehetne megoldani ezt a helyzetet. Az biztos, hogy most hosszú tortúra következik. De a mai este már ennyire rossz kilátásban van?
- Jó, ahogy szeretnéd. - sóhajtok végül. Nem akarok civakodni, se semmi más idegességgel járó dolgot. Csak nyugodtan pihenni. Mert lássuk be, fáradt vagyok egy picit én is. És különben és nem az éjszaka közepén ordibáljuk le egymás haját.
Még simítok párat a hasán, aztán lemondó sóhajjal a párnámra dőlök. Kis ideig csak a plafonra meredek. Röhej... itthon vagyok, a saját házamban, a feleségem mellettem fekszik és olyanok vagyunk most mint két idegen összezárva kényszerből. Nem szólunk egymáshoz, semmi... És ezt mind magamnak köszönhetem. Megér egy vállon veregetést is. Rá pillantok pár perc tépelődés után végül. Nem bírom ki, nekem nem megy, hogy csak úgy aludjak mellette, hogy hozzá se érjek, ne kérje senki ezt tőlem. Mert piszok nehéz lenne megtenni. Akkor kényszeredetten inkább kimennék a kanapéra, mert akkor nem érezném annyira a késztetést. Így viszont... Oldalamra fordulok rövid elhatározás után, és közelebb kúszok hozzá. Nekem momentán már háttal van, és fogalmam sincs, hogy alszik-e már. De akkor sem tudom megállni. Átölelem a derekát, és tenyerem a hasára csúsztatom. Olyannyira közel húzódok hozzá, hogy a kifújt levegőt a nyaka bőrén érezheti. De egyszerűen kell a közelsége. Nem akarom érezni, hogy itt van mellettem mégis annyira távol. Megrémít a tudat, hogy elveszíthetem.
- Nem tudod mennyire hiányoztál. Minden nap, amikor csak volt egy kis szabadidőm, mindig ti jártatok az eszemben. Hogy vajon épp mit csinálhatsz itthon. Szívesen hazajöttem volna. Csak féltem, hogy ha bárki is utánam jön, akkor téged sem lesz nehéz megtalálni. Bántani pláne. Nem akarom, hogy bármi bajod essen akár neked... akár a picúrnak. Tényleg sajnálom, hogy nem tudok itt lenni. Hogy nem látom mi van veletek nap mint nap, hogy ennyire egyedül érzed magad...

words: 465 ♠ music: Gary Jules - Mad World ♠ to: Norah ♠

...Same bed, but it feels just a little bit bigger now...

•to: Johnny; •music: Bruno Mars - When i was your man

A sajnálata valahogy nem érzem, hogy őszinte lenne de, ha az is, akkor se segít rajtam szemernyit sem. Nincs kivel megosztanom az új tapasztalatokat, érzéseket vagy bármit. Na jó. Van kivel megosztanom, mert elmesélhetem apámnak vagy a nagyinak, de ők nem Johnny. Ő a párom, a férjem, a gyerekem apja... mégis, hogy a jó francba lehet, hogy mindezeket ő nem tapasztalja át, mert fontosabb dolga van? Mintha nem is érdekelné az egész. Mintha tényleg, csak azért vett volna feleségül, mert még ennyire azért ő se suttyó, hogy magamra hagyjon terhesen. Mintha... mintha, csak egy teher lennék, akivel jobbnak látja nem találkozni, vagy hosszabb időt együtt tölteni. És akkor jön egy ilyen kósza "sajnálom". Hát én is. Én is...
-Nem érdekes Johnny. Már egészen megszoktam, hogy maximum magamban tudok beszélni, vagy Roscoenak.- sóhajtok egyet unottan, hiszen rohadtul nem hat meg a szövegelése, mi több. Csak feldühít, hogy azt hiszi, ennyivel ki tud engesztelni. Hát abból nem eszik. Ha fontos vagyok neki, jobban teszi, ha elkezd most egy kicsit teperni, mert napok óta erősen azon jár az eszem, hogy lelépek a fenébe, ő pedig jöhet haza az üres házba. Talán jó is lenne egy kis szünet kettőnknek. Most viszont úgy döntöttem, adok neki némi esélyt, hogy esetleg rendbe hozza a dolgokat. Már, ha egyáltalán rendbe akarja hozni. Az is lehet, hogy csak arra ment ki az egész, hátha le tud rázni, vagy már tényleg nem tudom. Nem értem, hogy képes ennyi időre magamra hagyni, ha tényleg szeret, mint ahogy azt állította.
-Értem. Akkor akár aludhatunk is, nem?- magyarázok a sötétbe meredve, aztán csak csendben várom, hogy ő is lefeküdjön aludni és tényleg aludjunk egyet. Úgy érzem, ha nem így tesszük, akkor még nagyon csúnya vége is lehet ennek az estének. Bár lehet, hogy ezek után is kiakad, hogy miért vagyok ilyen, én meg elküldöm a jó fenébe. Nem akarok most édeskedni vagy bármi. Igenis rideg leszek, hogy érezhesse: haragszok rá. Ha tudná mennyire haragszok. És ez se olyan dolog nálam, amit egy nap alatt lehet elérni. Eleinte még azért bőgtem esténként, mert piszkosul hiányzott, de az utóbbi napokban már, csak a harag és az engem ért megaláztatás miatt. Ugyanis számoma megalázó, hogy azt képzeli, majd így csodás lesz nekem is minden. Alám pakolta a házat, pénz is van és akkor ezek után és kussoljak és foglaljam le magam itthon egyedül? Nem így képzeltem el. Nagyon nem.

i'm gonna be your hero

Most tudatosul bennem igazán, milyen régen is jártam itthon. Pedig nekem nem tűnik olyan sok időnek, hisz pörögtek az események, mindig akadt valami megoldani valóm. Jó persze, hiányzott Norah, kinek ne hiányozna a felesége, ha szereti? Meg úgy minden hiányzott, ami itthon van. Csak nem foglalkoztam a gondolattal, elsiklottam fölötte, és csak most eszmélek rá, mennyire rosszul tettem. Míg parancsokat teljesítek, és különféle személyekkel találkozok, lemaradok itthon minden eseményről.
Meglepetten hallgatom azt is, ahogy Norah ecseteli mióta is ilyen kis mocorgós a baba. Ha előbb jövök haza, akkor előbb tudom meg. De ez valahogy mindig elmaradt. Pedig nekem okozna a legkevésbé gondot, hogy egy pillanatra hazasuhajnak. Mindezek csak most esnek le, ahogy belegondolok Norah helyzetébe, ahogy látom szemeiben a dühöt, és az azzal vegyes fájdalmat is. Mert látom, hogy rosszul érintette a távollétem. Látom rajta, hogy magányos. Mégis most ridegen tolja el a kezem az arcától, és csak néz valamerre. Nem is nézek arra, hogy mit néz annyira, a lényeget levettem. Mindegy hova néz csak ne rám kelljen. Szomorkásan sóhajtok egyet, és még mindig az indulatos kérdése visszhangzik az agyamban. Nem kell ahhoz nekem sem találgatnom, hogy tudjam, mi a baja. Nagyon jól tudom mi, elhanyagoltam mindazok ellenére, hogy megígértem neki, itt leszek, és segítek neki. Főleg most, hogy olyan sokan csak élcelődnek rajtunk. Megvallom őszintén ettől féltem is, hogy majd miattam valami baja esik, vagy felstresszeli magát és irány a kórház. Megint...
Már egyszer volt részünk pánikban, igaz én akkor még nem is sejtettem igazán, mi a gond. De megijedtem, hogy nagy a baj. Majdnem baj lett, de őszintén szólva örülök neki, hogy akkor a doki stabilizálta a helyzetet. Akkor kezdtem úgy érezni, hogy meg tudok bírkózni a baba dologgal, és mára már azt is tudom, mennyire akarom én is ezt az egészet. Nem kergethetem nyolcvan éves koromig csak a nőket, nem élhetem mindig azt az életet, amit éltem Norah előtt. Ő kezdett megváltoztatni és szerencsére jó irányba.
- Sajnálom... - húzom el bűntudatosan a számat, miközben megint csak megsimítom a hasát. Valahogy jó érzéssel tölt ez el, valahogy olyan érzésem támad tőle, hogy olyankor én is be vagyok valamibe avatva, hogy nem csak egy külső idegen szemlélődő vagyok.
- Elhiszem, hogy rossz itthon egyedül. De már hazajöttem. És nem, nem amiatt, mert már nincs a S.H.I.E.L.D., hanem mert haza akartam jönni. - kezdek magyarázni nagyban, miután a sajnálomra nem érkezik semmi komolyabb reakció. Miért érzem azt, hogy vagy hosszú lesz ez az éjszaka, vagy kint alszok a kanapén?

words: 465 ♠ music: Gary Jules - Mad World ♠ to: Norah ♠

...Same bed, but it feels just a little bit bigger now...

•to: Johnny; •music: Bruno Mars - When i was your man

Reméltem, hogy valamikor majd esetleg felélednek Johnnyban azok az apás dolgok, hogy egyáltalán érdekli a gyereke és ilyesmi, de nem gondoltam volna, hogy az most le. Vagy, hogy egy ilyen esemény következtében. Most úgy fest, hogy talán őt is kezdi érdekelni, hogy babát várok, mert eddig nem úgy festett, hogy nagyon foglalkozna az egésszel. Nem tűnt fel neki, hogy növekszik a pocakom, nem kérdezte, hogy vagyok... csak úgy elsétál emellett és kész. Most viszont ragyogó tekintettel pislog rám és próbálja ösztönözni a picúrt, hogy kommunikáljon még vele.
Nem teszek mást, csak fekszek és hagyom, hogy taperolja a pocakom. Sokkal többhöz úgyse lenne erőm és most amúgy sincs kedvem turbékolni. Azt még nem érdemelte ki, hogy én elalélva omoljak a karjaiba, amiért méltóztatott megmutatni magát, hogy még él. Nem. Érezze csak, hogy haragszom rá. Majd aztán talán jöhet a szeretgetés és a mesélés egymásnak, mi is volt ezidő alatt.
-Két hete, lassan három. Olykor jelét adja, hogy ő is itt van.- mosolyodok el már a gondolattól is, hogy az az aprócska élet ott növekszik a pocakomban és hamarosan majd megszületik. Akkor aztán annyi szeretetet adhatok neki, amennyire csak képes vagyok. Akkor már nem fog meghatni, ha Johnny eltűnik hetekig... legalább nem leszek egyedül. Itt lesz velem a kislányunk.
-Egész éjjel.- válaszolok halkan, s a válaszomból rádöbbenhet bizony, hogy nem sokat tudok aludni. Van időm bőven figyelni, mennyit mozgolódik Joanne odabent, de legalább leköti a figyelmem és nem bőgök, amiért nincs itt Johnny, hogy ő is átélhesse mindezt. Legalábbis eddig így volt.
Csak, amikor meghallom a kérdését, akkor pillantok fel rá. Azt hiszem arra a tekintetre mondják, hogy villan, ahogy most én nézek rá. Minden dühöm és haragom látszódhat benne, ha egy picit is tükrözi azt, amit érzek. Lassan felülök, megtámaszkodok az egyik karomon magam mögött és úgy lesek Johnnyra. Komolyan hallani akarja a válaszom? Mert akkor ma nem alszunk valami kellemesen.
-Mégis, mikor kellett volna szerinted mondanom? Amikor felhívtál két percre és akkor is rohanva tetted le a telefont, vagy amikor itt volt úgy három hete egy estére?- kérdezem szemrehányóan, dühösen, aztán mikor megsimítja az arcom, én csak elfordítom a fejem. Nem kellenek most ezek az apró érintések, hogy majd meglágyuljak és minden menjen tovább úgy, mint eddig. Fenéket.
-Mi a baj? Mit gondolsz? Mégis mi lehet a baj? Gyerünk. Találgass.- sziszegem dühösen, majd visszadőlök az ágyra és az iménti pózomba vágom magam. Nem nézek rá. Nem érdekel, hogy most mennyire értetlenül néz. Talán idővel majd rájön, hogy mi is a bajom. Talán majd rájön, hogy most kábé úgy éreztem magam hetekig, mint amikor én szakítottam vele. Csak épp itt nem volt szó szakításról. Egyszerűen itt hagyott, mintha ezt érdemeltem volna. Ezt érdemeltem?

i'm gonna be your hero

Teljesen kimegy az álom a szememből, ahogy megérzem a pici mozgolódását. Még sosem tapasztaltam ilyet az életben, nem is tudnám nagyon mihez hasonlítani ezt az érzést. Csak azt tudom, hogy teljesen felkelti az érdeklődésemet, a lelkesedésem pedig megjön ahhoz, hogy ismerkedjek picit a pocaklakóval. A meglepett felkiáltásom után teszek újabb próbálkozást arra, hogy ismerkedjek vele. Ismét simogatni kezdem Norah pocakját, és annyira erre kezdek koncentrálni, hogy azt igazából észre sem veszem, amikor ő is félig felém fordul. Csak miután megszólal, pillantok rá hatalmas, kíváncsiságtól csillogó tekintettel. Mint aki csak álomországba jutott. Mint akit épp az imént avattak be egy meglévő csapatba. Tudok most már én is kommunikálni a picivel, és ezzel már most úgy érzem, kezd átértékelődni bennem valami. Mint ha egy fokkal bölcsebbé váltam volna, mint ha megérteném, mit is érezhet Norah, amikor azt mondja, a picúrral kommunikál. Mert ő már megtette ezt a kezdetek kezdetén is. Dúdolt neki, beszélt hozzá. Én akkor még csak úgy vettem az egészet, mint kész tény. Lesz gyerek, valamikor majd nőjek fel hozzá. De túlságosan nem kötődtem hozzá, csak pusztán annak voltam tudatában, hogy az apja leszek. Vagyis vagyok már most is. Most viszont... sikerült ezzel az aprócska mozdulattal elérnie azt, hogy magára vonja a figyelmet, és elvarázsoljon vele.
- Szokott? Mióta ilyen élénk? - pillantok kérdőn Norahra, és közben az jár a fejemben, vajon még miről maradtam le az elmúlt hetekben. Úgy fest most már minden elvesztegetett nappal lemaradhatok valamiről, hisz most jön a leglátványosabb szakasza a terhességnek. Mégis csak vívódok, hogy most mi legyen. Itthon maradjak, vagy keressek munkát, vagy esetleg csatlakozzak azokhoz, akik újjá akarják éleszteni a S.H.I.E.L.D-et? Nehéz ezen vacillálni. Most mégis úgy érzem, itt a legjobb. Most még...
- Mármint éjjel? - motyogom kissé értetlenül, mert időközben ismét a pocaksimogatással kötöm le magam. Keresztbe hasalok az ágyon, és a bal öklömre támasztom a fejem, ahogy felkönyökölök. Jobb kezemmel viszont bátorítani kezdem a pocaklakót, hogy ismét mocorogjon picit.
- Cica, nem is mondtad, hogy már rugdos. - pillantok rá ismét, ahogy tudatosul bennem, hogy nem nagyon jön most reakció. Így tenyeremet pusztán pihentetni kezdem Norah hasán, miközben rá figyelek. Csak most veszem észre a hold kósza fényénél, mennyire beesett az arca, és a tekintetei szomorkásan csillognak. Egyfajta vészjelző szólal meg a fejemben, ami azt jelzi, hogy valami nincs rendben. Fel is ülök törökülésbe, és megsimítom Norah arcát gyengéden.
- Mi a baj?

words: 465 ♠ music: Gary Jules - Mad World ♠ to: Norah ♠

...Same bed, but it feels just a little bit bigger now...

•to: Johnny; •music: Bruno Mars - When i was your man

Meg kell hagyni, piszok nehéz így csendben feküdni mellette, amikor annyi mindent szeretnék a képébe vágni. Most viszont nincs hangulatom veszekedni. Jobb, ha holnapra hagyom az egészet. Épp ezért fekszek inkább csak tovább csendben és lesek magam elé. Nem teszek mást, csak élvezem, ahogy Johnny forró bőre hozzám simul, amit a vékony szatén hálóing alatt úgy érzek, mintha nem is lenne rajtam. Rég volt már, hogy így mögém bújt és átölelt. Talán ezért olyan különös most újra ezt érezni. Mintha hónapok teltek volna el nélküle, pedig nem. Csak hetek voltak, mégis egyedül olyan volt, mintha tényleg évek óta ment volna el.
Képtelen vagyok visszaaludni, annyi minden jár a fejemben. Pedig elég keveset alszok manapság, ami kétlem, hogy jót tenne nekem vagy a babának. Mégis itt virrasztok mindig, mint valami álomkóros és lesek ki a fejemből. Sokszor már, csak akkor alszok el, mikor hajnalodik, akkor viszont olyan mélyen, hogy mikor felébredek, azt se tudom hol vagyok.
Érzem, ahogy Johnny keze megindul szép lassan és a hasamra simul, de erre megint csak elmosolyodok. Sose csinált még ilyet és úgy tűnik, hogy ezt a csöppség is tudja, mert örömében rúg egyet. Ebben a pillanatban a közénk telepedett tompa csendet Johnny "rúgott" felkiáltása töri meg, mire meglepetten felpislogok rá. Fene se gondolta volna, hogy ezen majd így örömujjong, ha először megérzi. Pedig úgy tűnik, hogy tetszett neki a dolog... és mennyivel előbb érezhette volna már, ha nem tűnik el hetekig.
-Szokott.- válaszolom tömören, ha már úgyis lebuktattam magam, hogy ébren vagyok, aztán csak megigazítom fejem alatt a kezem és tovább lesek magam elé, persze közben elönt a boldogság Johnny taperolászására. Hirtelen teljesen fellelkesült, mintha most döbbent volna rá igazán, hogy odabent tényleg egy baba növekszik. Eddig talán el se hitte igazán, vagy csak nem tudatosult benne.
-Mindig ilyenkor a legaktívabb. Fordítva működik.- jegyzem meg halkan, mintha valami hülye interjún lennék, ahol elmesélem, hogy is megy ez. Dehát tényleg el kell mesélnem, mert Neki fogalma sincs róla. Nem volt itt, hogy tudja, esténként rugdosódik Joanne. Biztosan, mert ő is hiányolja azt a praclit a pocakról.

i'm gonna be your hero

Mint ha picit megmoccanna, ahogy kezem a derekára simítom. De nem teszek semmi egyebet, csak várok. Várom, hogy reagáljon valamit. Talán hogy felébredjen, mert erre fel szokott. Vagy bármi, de nem jut a részemül más, pusztán az, hogy kezét a kézfejemre simítja. Ez már jelent valamit, ha mást nem, de nem alszik akkor olyan mélyen, mint gondolná az ember első látásra.
Nem is igazán erőltetek semmilyen beszélgetést, ugyanis azon az állásponton vagyok, hogy ráérünk mindent megvitatni másnap. Ott lesz az egész nap. És még ki tudja mennyi, most hogy gyakorlatilag hivatás nélkül maradtam. Lassan keresgélhetnék akár valami olyan munkát, ami kedvező, de nem tudom mégis mit szólnának az elbeszélgetésen, vagy ha egyáltalán meglátják az adatlapomat, hogy Storm vagyok. Mert egyből az jön le, hogy igen, én is részese voltam annak a bandának, akik szétzúzták a várost. Hiába képviseltem az ő érdekeiket.
Lehunyom a szemem, mégis valahogy nehéz elaludnom. egyre csak az jár a fejemben, hogy valami itthon sincs rendben. Oké, nem voltam itthon. Talán ez lehet a gond? Kinyitom a szemem, és csak Norah szőke tincseit fürkészem, ahogy olykor megcsillan rajta a hold fénye, és az apró kis sugarak táncot járnak a hajszálakon.
Kezem ösztönösen húzom lassan egyre inkább kitapintható hasára, és megeresztek egy mosolyt. Nem akarom elrontani most a hangulatot, csak némán kiélvezem a pillanatát annak, hogy már kézzel tapintható kettőnk közös alkotása. Sokszor gondolok abba bele, hogy apa leszek, noha mindmáig el nem tudom hinni, hogy ilyesmi megtörténik velem. Ahogy az is, hogy van egy családom, egy teljesen más életem, mint ami eddig volt. Jó érzéssel tölt el, ahogy belegondolok, abban a pocakban egy aprócska élet növekszik várva arra, hogy csatlakozhasson hozzánk. Mosolyom még szélesebb lesz, ahogy elképzelem mindezt. Valahogy idegen ez a sok új érzés, de egyben kellemes bizsergéssel töltenek el. Ilyenkor jut eszembe az, hogy mennyire lemaradok sokszor az itthon történtekről, és csak kapkodom a fejem, mi minden változott az elmúlt időszakban. Igen, most bűntudatom támad, amiért önző vagyok, és egy nagyobb közös ügyért teszek inkább, mint hogy itt legyek a feleségem mellett. Mert tudom, igényelné, hogy támogassam. Gondolom nem könnyű egyedül minden nap... Nekem sem az sokszor.
Gondolataimról egyetlen egy aprócska dolog vonja el a figyelmem, egy apró moccanás, ami mint ha valami lüktetés lett volna, képzelgés, de mégis olyan valószerű. És lassan leesik, hogy mi volt az az aprócska dolog.
- Rúgott! - kiáltok fel egész hangosan, izgatottsággal a hangomban. Felkönyökölök, és úgy pillantok előre Norah hasára. Számomra ez a dolog még teljesen új, eddig még nem tapasztaltam soha. És ahogy tovább tapizom azt a gömbölyű, de aprócska pocakot, teljesen elönt a büszkeség érzése.

words: 465 ♠ music: Gary Jules - Mad World ♠ to: Norah ♠

...Same bed, but it feels just a little bit bigger now...

•to: Johnny; •music: Bruno Mars - When i was your man

Lehetetlen szavakba önteni, mennyire rohadtul pocsék úgy ebben a hatalmas házban tengetni a napjaimat, hogy egyedül vagyok. Amikor belefogtunk a tatarozásba, még úgy képzeltem a dolgot, hogy az egészben Johnny is részt vesz majd, de nem. Elment már vagy egy hónapja, beállt a S.H.I.E.L.D-hez és vígan menti az életeket, míg én itt belehalok a magányba. Persze, néha felhív, de az nem pótolhatja a jelenlétét. Nem egyszerűbb elaludnom, amikor egyedül fekszek ezen a hatalmas ágyon és nem egyszerűbb semmi sem. Főleg most, hogy valószínűleg a S.H.I.E.L.D-nek annyi. Hetek óta mutogatnak rám és lenéznek, amiért a férjem Johnny Storm, egy szuperhős, aki nélkül szerintük jobb lenne a világ. És akkor még nem említettem azokat a cikkeket, amiket a gyerekünkről írnak... hogy torzszülött lesz és neki sincs helye ebben a világban. Inkább tudnák, hogy én is különlegesnek számítok és inkább engem ócsárolnának, mint azt a szegény gyereket, aki bennem növekszik. Semmiről sem tehet.
Olyan hirtelen változtak meg az emberek, hogy észbe se tudtunk kapni. Az egyik pillanatban még mi voltunk a hősök, a megmentők, most viszont folyamatosan a halálunkat kívánják. Olyan az egész, mint egy hülye film. Még jó, hogy nem köveznek meg minket.
Ma délután hallottam a tévében, ahogy az elnök arról beszél, hogy mivel nem akar galibát, inkább feloszlatja Fury kis szervezetét és szélnek ereszt mindenkit. Bár kétlem, hogy ez jó döntés lett volna, mégis sokkal jobban érdekel az, mi lesz így Johnnyval? Mert bár rohadtul utálom, hogy nincs velem... de attól még tudom, mennyire vágyott erre az egész S.H.I.E.L.D. dologra. Most viszont egy álmát taposták el ezzel a döntéssel.
Miközben az ágyon fekszek a sötétében és a plafont bámulom, azon jár az eszem, mennyire nem örülhet, hogy majd haza kell jönnie. Bár nem tudom, mikor érkezik. Biztosan el kell még rendezniük pár dolgot, összepakolni és hasonlók, de valamiért úgy érzem, hogy nem is sieti el a dolgot. Talán nem is akar már itthon lenni. Talán, én nem is hiányzom neki úgy, mint ahogy ő nekem...


Arra ébredek, hogy egy tenyér a derekamra simul. Nem rémülök meg, mert nagyon jól tudom, ki is az. Felismerem az illatáról, amibe mondjuk vegyül egy kis füst is, de én még azt is szeretem rajta. Nem mozdulok, nem szólalok meg. Csak a sötétben elmosolyodok egy pillanatra és érzem, hogy a szemem is könnybe lábad. Annyira csodás érzés újra érezni az érintését. Maga a tudat, hogy már itt van, borzalmasan megnyugtat, mégse tudok most repesve felé fordulni és össze-vissza csókolgatni. Ahhoz túlságosan elkeseredett és dühös vagyok, hiszen hetek óta felém se nézett. Anno arról volt szó, hogy majd úgyis sűrűn haza tud jönni hozzám és akkor majd nem fog ennyire hiányozni, de nem így lett. Egy hónap alatt egyszer, ha láttam, akkor is csak egy éjszakára... ami gondolom csupán azért volt, mert már nem bírt magával, vagy a fene tudja. Azt hittem akkor, hogy legalább egy napig marad, de reggel már úgy ébredtem, hogy üres mellettem az ágy. Még ezek után puszilgassam agyon? Hogy volt képes így itthagyni? Ennyire nem fogja fel, hogy szükségem van rá, főleg most, mikor a pocakom egyre csak növekszik, ahogy a félelmem is, hogy baj lesz? Hiszen veszélyeztetett terhes vagyok. Könnyedén megtörténhet az, amitől félek... ami az anyámmal történt olyan sokszor, mielőtt megszülethettem volna. Őt viszont szemernyit sem érdekli, hogy mi van velem, velünk. Csak megy az álmai után. Kíváncsi leszek, most mit fog kitalálni, hogy nincs Fury és a hülye csapata.
Szusszanok egy nagyot és nem bírom ki, hogy legalább a kezére ne csúsztassam az enyémet. A harag ellenére is szeretem és őrülten hiányzott. Képtelen lennék annyira rideg lenni vele, hogy legalább nem érintsem meg. Már csak azért is, hogy biztos legyek benne, tényleg itt van és most nem álmodom. Viszont megszólalni nem szólalok meg. Higgye csak, hogy alszok még.

i'm gonna be your hero

Már késő éjszaka van. Az óra lassan elüti a fél hármat is, mikor nyílik az ajtó, és belépek az immáron elkészült házba. Emlékszem, még mekkora lelkesedéssel vártuk, hogy elkészüljön. Mert a miénk volt, közösen kezdtük építgetni. Vártuk, hogy végre ténylegesen is elkezdődjön a közös élet, ne csak én lakjak nála. Akkor még egészen más volt a helyzet. A S.H.I.E.L.D. még akkor a teljesség hiánya nélkül töretlenül működött. Ma már a bázis üresen áll, az eszközök nagy részét pedig elvitték vagy az elnök emberei, vagy Fury sikeresen megmentette. Akkor még volt értelme tenni az emberekért. Manapság... ha kiderül, hogy valaki szuperhős, újjal mutogatnak rá, hogy milyen hibákat vétett a Loki elleni akcióban. Ezt legjobban azok szívták meg, akik nyilvánosan űzték az életmódot, és emberre pontosan meg tudták mondani, ki is az illető. Én is ebbe a kategóriába tartozom. Mert sosem rejtettem véka alá, hogy ki vagyok. A beszólások, és az agresszívabb tettek azóta is kísérik az életünket. És részben talán ezért is vagyok itthon keveset, mert Noraht talán így békén hagyják. Róla tudják, hogy kinek a felesége, nem egyszer szólták már meg az utcán. Pedig ő aztán igazán nem tehet semmiről, ha valamit is segédkezett az egészben, az is inkább a bázison történt meg. Miután majdnem történt egy végzetes lépés, Fury úgy döntött őt nem engedi a nyílt terepre harcolni. Akkor tanult meg olyan profin ellátni komolyabb sérüléseket is. Ami lássuk be az én esetemben nem is olyan hasztalan.
Az utóbbi hetekben a sarkunkra álltunk. A szuperhősök egy maroknyi csoportja ismét egy szövetséget kötött, hogy visszahozzák a régi rendszert. A Bosszúállók nem tűntek el, közel sem. Csak meg kell találni a módját, miképp térjünk vissza a legkisebb agressziót kiváltva. Nem lesz könnyű. Nyilvánosan úgy tudja mindenki, hogy a csapat nem létezik. Pedig ha tudnák, hogy mi zajlik a színfalak mögött...
Bezárom a bejárati ajtót, majd lassan átoldalgok a nappaliba. Hatalmas helyiség, bőven sok minden célra megfelel. Nem tagadom, a házat úgy húztuk fel, hogy gyerekbarát is legyen. Nem csak azt a stílust adja vissza, amit én annyira szeretek. Nem csak azt tükrözi, mennyire szeretek nagy lábon élni, de ugyanakkor egy családbarát környezet is visszaköszön. A szőnyeg, a nagy beltér, és az elkerített kandalló is mind erről ad tanúbizonyságot. Na és persze a már most felállított járóka a helyiség egy részén. Miért is rohanunk ennyire, mikor még van vissza bő három hónap? Mert nem tudjuk mire számíthatunk. Az a gyerek eleve nem lesz normális, valakitől valami képességet így is, úgy is örökölni fog. És mivel így áll a szénánk, az sem biztos, hogy Norah az utolsó hónapban is nagy pocakkal fog mászkálni.
Lerakom a dzsekim, ahogy elhaladok a kanapé mellett, és már veszem is a lépteket a lépcső felé. Fel az emelet felé figyelek, nehogy akár egy hangos lépést is tegyek, nem akarom Noraht felébreszteni. Legfeljebb csak egy-két lépcsőfok nyikordul egy parányit a talpam alatt, aztán a helyiség ismét csöndbe burkolózik. Elérkezem a hálószobáig, ahova benyitva a haloványan beszűrődő fényben megpillantom Norah sziluettjét az ágyban. Nekem háttal, kissé félig magzati pózban helyezkedve fekszik és alszik. Békésen szuszog. Becsukom magam mögött az ajtót és félúton vetkőzni kezdek, hogy mire az ágyhoz érek, elég legyen csak egy szál alsóban bebújni mellé. Óvatosan teszek minden mozdulatot, holott tudom, hogy azonnal veszi a lapot, megjöttem. Három kihagyott hét után. Közelebb kúszok hozzá ahogy betakarózom, és átölelem a derekát, holott azzal tisztában vagyok, fel fog rá ébredni. De csak lehunyom a szemeim és már próbálok is aludni.

words: 465 ♠ music: Gary Jules - Mad World ♠ to: Norah ♠